Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Czetter Ibolya: Stílusszintézis

nek: a csillogó arany - az előkelő, elegáns, gazdag, pompázó élet szimbólumaivá válnak. Külön figyelmet érdemel a jelzős kapcsolatban előforduló virág névszó, amely metaforaként értelmezhető. Az elfásult élet ellenében pozitív élettartalmakat hordoz, megújulást, szerelmet, kiteljesedést jelenthet. Éles kontrasztot érzékelhetünk a silány, nyomorúságos külsejű budai házban ol- tárterítőt hímző többgyermekes családanya reménytelenül befulladt sorsa és nosztalgikus ábrándozásai között. Nem kétséges: Mária az unalmas valóság elől a fantázia világába menekül, az „álmok síkos gyöngyeit” szorítva vigasztalódik. A világ álomszerű érzékelése pedig ugyancsak tipikus szecessziós vonás. A látási érzetekhez erőteljes szagbenyomások kapcsolódnak: „parfümös, havannaillatos”, s végül zenei impulzusok teljesítik ki a különös hangulatot. A dekorativitást hangsúlyozza az indázó mondat- és szövegszerkezet, a jelzőhalmozás, az anaforikus, rekurrenciás mondatkezdés. Az idézet első mondata jellegzetes példája az anakoluthon alkalmazásának, ugyanis a mondat fő részeit szétfeszítik a beékelődő, halmozott mondatrészek, az azonos szerkezetű szintagmacsoportok, szintagmaláncok: (csillogó—» nagyvilági—» idegen); (csábító-» parfümös—» virág). E zsúfolt összetett mondatot szerkezetileg azonos mondategységekből, azaz tagmondatokból felépülő halmozások követik. A két, egymással mellérendelő viszonyt létesítő, szerkezetében csak kis mértékben eltérő, paralelizmust alkotó mondategészek összetartozását az anaforikus felütés is erősíti, kiemeli. A halmozás funkciója e részletben az „egységes képzet- tartalom több vonatkozásban, részleteiben való tükröztetése, a benyomások bonyolult, összetett voltának kifejezése” (Pethő 128), de lehet a meghiúsulás, a telhetetlenség, az érzelmi hullámzás, bizonytalanság pszichikai állapotának adekvát nyelvi leképezése is. E jelenetet szintúgy, mint a megelőző szakaszét, a narrátor meghökkentő képzetkapcsolása, hasonlata zárja. A visszatérő gondolat rendeltetése egyfelől a szöveg tagolása, másfelől — a szemantikai oldalon - az ellenpontozó szerep betöltése: „[Szénfi] ... Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már az elmenő lelkész lépése és a ministránsfiú csengettyűje.” Az elmúlástudat, a halálhangulat erősödik fel a szerelem tőszomszédságában. Ez a fajta fogékonyság valószínűleg összefügg a főhős élethelyzetével, bizonytalanságával, otthontalan- ságával. Lemondó élethangulata lehet a reménytelen egyedüllét, a boldogság elérhetetlenségének megsejtése, amely elégikusra hangolja a szöveg alaphangját, hangulatát. A halál-motívum egyébként végigvonul a novellán, általában hasonlatokba burkolva, áttételesen jelenik meg.

A harmadik, az elbeszélő által részletesebben bemutatott, X. asszonynál tett látogatás alkalmával Szénfi gondolatait, vallomásos futamait hallhatjuk, a háttérből tehát most ő kerül a figyelem centrumába. Eleddig őutána epe- kedtek az asszonyok, most ő vágyakozik, sóhajtozik kétségbeesetten. A Krúdy- prózában - mondja Czére Béla (Czére 83) „...nemritkán (...) feltűnő gondolat (...): nem érdemes a szerelem eszményalakját a valóságban is megközelíteni, mert abban a pillanatban szétfoszlik a varázs, amelyet az ábrándok szőttek köréje.” A beteljesült szép létezés összhangját Szénfi (Máriához hasonlóan) csak az álmaiban, ábrándjaiban találja meg, ezért van, hogy az állandóságot csakis az örök változás jelenti számára. Életérzését a vágy és a valóság feloldhatatlan ellentéte váltja ki, ezzel magyarázható, hogy rajongása, elragadta92