Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Mátyus Aliz: A fauve-ok támadása
nal felcsattanó taps. És különben is, a hasonlítás a színházzal, itt áll, hisz Burns asztali áldása épp úgy szólt most az asztalnál, mint Shakespeare a színpadon. És, hogy a helyzetet minden oldalról kellőképp körüljárjuk, szót kell még ejteni Bence nézéséről, ami, ahogy elhallgatott, máris szelíd volt. Az ő nézését különben is és általában, ha egy szóval kellene, csakis szelídnek szabadna jellemezni. De az ő szeme csodálatos mód mindig akkor volt a legszelídebb, ha megérezte, hogy felülkerekedett. Nézett a keresztapjára, épp, mint a tanyán, amikor hálás volt neki a munkákért, és még a rendért is, ami nagy távokon engedte, hogy szaladjon a sem, s csak kedvtelésből állt meg, ha akart a színes foltokon, az épp nyíló, hetente más sziki virágokon. Az asztali áldásért a keresztapjától természetesen nem illette Bencét szóbeli elismerés, dicséret, ő az effélékben általában is fukar volt, de mert Bence mögött nyolc év Waldorf iskola, s abból is főképp az óbudai állt, ahol ebben is jók voltak az arányok, ez nem okozott volna gondot. Baj volt viszont, hogy magáról az asztali áldásról sem esett több szó, meg a szerzőjéről sem. így aztán úgy ítélte meg, az alkalmanként felnőtt férfi szerepét is betöltő' fiú, hogy túl gyorsan jutott túl az élet az ó' helyzetén. S ettől aztán megváltozott a szeme színe, ami apjától öröklötten a düh vagy az elégedetlenség jele volt. És most csaknem olyan sötétkék szemmel nézett a keresztapjára, mint a kétezerhármas nyár legsarkítottabb helyzetében az anyjára a tanyán. Akkor harci hírvivő pózban érkezett a nagyházból az istállós épület konyhájába, s akkorát ordított, hogy Mauzit megtámadták a fauve-ok, anya, gyere, hogy minden képességét használnia kellett, amivel csak elérhette, hogy a kezéből letegye, ami benne van, a tűzről lekapja, ami odaégne, s máris kiugorjon a szúnyoghálós ajtón, Bence elöl, ő utána! Biztos volt, hogy baj van, s ezen kívül az volt csak biztos, hogy nem tud olyan gyors lenni, s úgy otthagyni maga mögött csapot-papot, hogy az majd Bencének elég legyen. Még futva is tudta, hogy mindenért ő a hibás, Bence mindent rajta kér majd számon, ahogy szerinte ő rontotta el a kedvét, a napját, a hajszárítót. S mert Mauzi Bence mongol futóegere volt, s amióta Odüsszeusz, a szárazföldi teknős kirándulni ment, és soha elő nem került a tanyán, az egyetlen állata, tudta, ha ő van veszélyben, akkor végveszély van. Futott ő már így életében, most se adta alább. Még szökellt is közben, ahogy a lába beleakadt volna egy növendékmeggyfába, amiből a két ház közötti udvaron bőven akadt. A ritmusváltás pillanatában az agyában újraképződött a kép, a hajnali, a rettenetes. A horror filmipar nagy átváltozás-képeinek még fel nem használt egyike: Mauzi, a szép, nagy, mókus és prérikutya mozdulatokkal élő, tehát a magot a szája elé tartó, s úgy eszegető, valamint a nyakát-fejét magasra tartó, s úgy kémlelő Mauzi helyett a ketrecében egy kicsike, szürke mezei egér, amint a ketrec aljáról eszeget. S ami volt, nincs, kiszaladt a ketrecből. Két pillanat, két kép is volt, ami rendkívülivé tette ezt a csendes, nyugalommal induló napot. Az első a kisegér látványa, ami Mauziként iszonyatos volt. A másik, amikor az egér átment a ketrec rácsain. Mert hogy mindez olyan gyorsan történt, azt még nem is fogta fel, hogy ez az egér nem az az egér, s máris nem volt a kalitkában. És nem kellett neki látványnak az átváltozás-filmek vergődő fél-ember fél-állata helyett ez az egérből egér sem, átváltozás-látvány 851
