Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések

felmerülnek az irodalommal, az írással kapcsolatban. Ezek később jelentkeztek, amikor az élet és az irodalom megálmodott egysége felborult. Ez már felderengett az Egy makró emlékiratai írása közben is. Nem véletlen, hogy a jugoszláviai kritika az adott szellemi szövegkörnyezetben az úgynevezett ,fekete irodalom” címkével látta el.- Tolnai Ottóhoz vagy Domonkos Istvánhoz, egyszóval a nemzedéke többi kiemelkedő alakjához barátként vagy munkatársként kötődött inkább?- Mindig barátként. Amikor arról kezdtünk gondolkozni, hogy másképp kellene élni, akkor barátként Újvidék utcáin csavarogtunk, hiszen a Sympo- sionnak kezdetben még irodája sem volt. Elsősorban ilyen csavargó, ténfergő fiatalok voltunk; a barátságot tartottuk a legfontosabbnak, és azt hiszem, úgy is viselkedtünk egymás között, az írás mellékes volt.- A szerkesztőségnek otthont adó Katolikus portához milyen emlékek fűzik ?- A Symposion első szerkesztősége a Forum Kiadóházban volt, ahol rosszul éreztük magunkat. Nem szerettük a Fórumot, a Forum sem szeretett bennünket, úgyhogy amikor szóba került, hogy Újvidéken létrehoznak egy nagyobb ifjúsági központot, amelyhez egy szerb folyóirat, a Polja és a Magyar Ifjúsági Tribün is - ahol én már akkoriban jugoszláviai magyar értelmiségi vitát szerveztem - tartozni fog, akkor úgy éreztük, hogy valamit elértünk azzal, hogy elköltözhetünk. Emlékszem, Domonkos kezdetben félt a telefonhoz nyúlni, ha telefonálnia kellett, akkor lámpaláza volt. A mi nemzedékünk még nem volt olyan közvetlen kapcsolatban a telefonnal. A legtöbben vidékiek voltunk. Szóval, ezer problémát hozott az intézmény alapítása, csakhogy még nem tudtuk, hogy intézményt alapítunk. Inkább azt gondoltuk, hogy játszunk, kísérletezünk. Többek között a Katolikus porta romos házrészében felfedeztünk és berendeztünk egy nagy pincét - hátul ötven-hatvan méternyi volt. Beomlott pincefalak között csúszkáltunk-mászkáltunk, úgy teremtettük meg a kiállítási teret. Maurits Ferenc és Baráth Ferenc ott állított ki később. így voltunk mindennel, nagyon kalandos vállalkozás volt ez. Talán veszélyesebb, mint ahogyan akkor sejtettük. Megfordult erre mindenféle ember. Valamikor balettiskola működött itt; a második világháború előtt pedig a katolikus egyház tulajdona volt. Ott rendezték meg a magyar városi előkelőség báljait. Az Áttüntetések című regényemben írtam is ezekről a bálokról. Ez a környék egyébként állandóan feltűnik a regényeimben. Vagy az esszéimben. Újvidék egyik legidillikusabb tere a Katolikus porta. Szóval, ide költöztünk. Először kerültünk abba a helyzetbe, hogy nem a szülői házban vagy az albérleti szobában, kávéházakban vagy az utcán jöttünk össze, hanem a saját szerkesztőségünkben, ahová jöhettünk bármikor, beszélgethettünk, vitatkozhattunk. Emlékszem, később már kezdtek jönni a magyarországi írók is - Mészöly például ami furcsa volt, hiszen a hatvanas évek közepén még nem álltunk olyan közvetlen kapcsolatban a magyar irodalommal, mint most. De Konrád Györgytől, Eörsi Istvántól Csoóri Sándorig jól ismerték a Katolikus portát és a Symposiont. Csoórit az újvidéki bárokba vezettük, nem bírta kiállni, állva nézte végig a sztriptíz táncosnőt. Ragyogott a szeme. Konrád és Mészöly nagyon komolyan viselkedtek, mindent szakszerűen elemeztek. Eörsi annyi kérdést tett fel, hogy nem bírtam szusszal a választ. Aztán egyre több magyar- országi író érkezett. Jöttek a fiatalabbak, Radnóti Sándor, Balassa Péter. Az84