Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány
ne félj egyedül, fiú, rögtön jövünk. A hosszú előszobán végigvitte kézen fogva, be a hálószobába, ott Zsoltnak mindig eszébe jutott: teljesen idegen, valami bizánci világ.- Figyelj rám, Zsoci. Én azt mondtam a kérdésedre, hogy igen, szeretlek egy kicsit, de azt erősen, és úgy mondtam, hogy az a kicsi, amennyire szeretlek, az mind nőni fog, amíg élek, és nem arra a tiedre gondoltam, ami nő és nő, szóval az csak akkor talált, amikor szembenéztünk erősen, és akkor már úgy hagytam, ahogy mondtam, úgy is jó. Ölelj meg egy kicsit, aztán szaladjunk el innen. István újabb palack után nézett, és talált gyertyákat a kamrában, gyorsan meggyújtott kettőt, amolyan karácsonyi színes gyertyák voltak, beletette egy- egy kistányérba papírra, elhelyezte az alatt a fél perc alatt, míg távol voltak a fiatalok. Pász, leoltotta a villanyt, leült a tulipános, festett öreg kanapéra, elnyújtózott, és amikor megjelentek a konyhaajtóban, ásított, mint egy öreg oroszlán. Hol jártok órák óta, az Isten megfizeti, itt az ember kénytelen kijózanodni, és ti összeesküdtök. Van itt egyáltalán élet?- Látod? És vele kell laknom, ezzel a panaszkodó, zsémbes vénasszonnyal.- És honnan szerzett gyertyát ilyen télidőben, rövid másfél óra alatt a kedves vendég?- Bor után néztem suttyomban, aztán gyertyát leltem, de bort is. Sírni csak gyertyák mellett lehet igazán, még a csárdában is. Enikőké, elmondhatom a szövegét egy nótámnak, nem is nótának, hanem népdalnak?- De ez nem néprajzi vagy folklorisztikai hivatal, mit kezdjünk mi egy népdal szövegével?!- Én itt még nem tudnék énekelni, nem tudok, Zsocinál már igen. Hát csak eldúdolom. Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég háromfelé, ragyogtak rám a csillagok, nem tudták, hogy árva vagyok. És a második sornál már énekelte a lány is, templomi, csillogó, kamaszlányos hangon, Zsolt dúdolta, majd ő kezdte, noha mindig szabadkozott, hogy nem tud énekelni: Hej, esik eső csendesen, sír az én galambom keservesen. A gyertyák lobogtak, a konyhában csak annyi világ volt, a nappaliból átszűrődött a fény, és akkor folytatta Enikő a Zsolt sorait: Hej, rózsa, rózsa ékes vagy, hajnali csillag fényes vagy...- Életemnek volt néhány felejthetetlen napja, de azt hiszem, ez a legboldogabb napom. Bármelyik percben sípolhat, dudálhat, harangozhat a sofőrötök, boldogan maradok itt, ahogy boldogan mennék veletek, tán a világ végére is. Köszönöm minden isteneknek, hogy nem mentem férjhez, és hogy megértem... talán meg sem érdemeltem ezt a napot. Most kérem az első pohár 764