Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések

egy ilyen vidék volt, ahová ha megkésve is, de eljutottak a nóvumok, éppen a szlovén, horvát, szerb áramlatokkal. Tehát ha az ars poeticánkat és ars poli- ticánkat próbálnánk ennyi év múltán feltérképezni, a szálak rendre ezen régiók irányába vezetnének.- Megfogalmazódott Önökben valamiféle program ?- Megfogalmazódott, ha nem is kiáltványszerűen, már a Symposion című rovat indulásakor. Tolnai Ottó, Bányai János és Domonkos István első' prog- ramatikus esszéi az addigi irodalmi igénytelenség tagadását hirdették, és közben természetesen ,p legyünk modernek mindenestül” különféle variációi hangzottak el. Az irodalmi, majd később a kulturális és politikai mozgalom irányába pedig azáltal kezdett - már az első hónapokban - tendálni ez a program, hogy szembefordultunk azokkal a szakszerű, analitikus irodalomkritika nélküli vajdasági irodalmi állapotokkal, amelyek körülvettek bennünket.

1950-51-ben a minket megelőző korosztálynak is megvolt a maga szakítási kísérlete, de az akkori nagy irodalmi-nemzedéki vita* végül is nem teremtette meg a kitörés lehetőségét a fiatal .hidasok” számára. A status quo fennmaradt, Fehér Ferencék, Boriék végül is beolvadtak a meglévőbe, nem volt lehetőségük saját folyóiratot, saját könyvsorozatot indítani. Nos, valójában tíz év múltán az általuk fel nem számolhatott irodalmi „vajdaságiasság” került ismét terítékre, azzal konfrontálódott a mi korosztályunk, és talán nem is egészen sikertelenül. Ebben rejlett a kezdeti programatikusságunk lényege.- Az Ön korosztályának olyan legendás figurái vannak, mint Tolnai Ottó, Domonkos István, Végei László... - hadd ne folytassam. De nyilván nem véletlen, hogy Ön lett az Új Symposion első' főszerkesztője. Miért? Ön tudta levezényelni az említett konfrontációkat, vagy Ön képviselte azt az esztétikai forradalmat, amely a lapra jellemző volt?- Az én megválasztásomban közrejátszott a véletlen is. Feltehetően az, hogy a Symposion-rovat pályafutása rögtön „afférokkal” kezdődött, önhibáján kívül. Az első nevezetes „affér” fél évvel az indulásunk után következett be, és olyan pergőtűzbe került a melléklet, hogy az első, alapító szerkesztője, Tolnai Ottó egyszerűen hecsapta az ajtót”; azt mondta, elég volt a „vajdasági” irodalomból, és elment Zágrábba bölcsészetet hallgatni. Akkortól, 1961 szeptemberétől vittem tovább én a rovatot, Tolnai nélkül, aki ’65-ig alig volt benne jelen, s részben Domonkos nélkül is, aki valójában író-tandemként indult Tolnaival, és a rovatban viszonylag keveset publikált. Meg Koncz István, aki az első szerkesztőségnek oszlopos tagja volt, de ugyancsak kevésbé volt tevékeny az írásban. Lényegében Tolnai Ottó távozásával lecserélődött az induló garnitúra, és a csatasorban maradókkal, az istentelen vitákat és vagdalkozásokat vállalókkal csináltunk a kétoldalas rovatból előbb négyoldalasat, utána hatoldalasat, immár különálló mellékletként, onnan pedig már csak egy ugrás kellett, hogy folyóirattá váljunk. A folyóirat szerkesztését is én kezdtem alapító fő- és felelős szerkesztőként, de akkor bekövetkezett a második „affér”, amire én „csaptam be az ajtót”, és én mondtam, hogy elég volt a „vajdasági” irodalomból. A megtisztelő feltevést pedig, hogy Tolnai távozása után szerénytelenségem képviselte volna az esztétikai forradalmat, talán úgy pontosí*A Híd 1950. áprilisi számát követő - két évig tartó - vita a 7 Nap, a Magyar Szó, az Ifjúság Szava (ebből lett később az Ifjúság), a Dolgozók és a Híd oldalain volt követhető.

80