Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Fábián László: Weöres Sándor szobra Csöngén
lek kihallani ebből a gondolatából, már akkor igaznak éreztem-éreztük, amikor leírta a Tűzkút Jiöszöntő”-]ében: ,Ncm állítok sikert és dicsőséget a jelentől, mégkevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rámfogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok nos, átérezve ezt az óhajt, netán parancsot, talán tüntetőleg hátat kéne fordítanunk a szobornak, az emlékháznak, csakhát mire mennénk vele? réges rég benne már az arca a tájban, benne a mezőkben, erdőkben, lankákban, völgyekben, benne, igen, benne az emlékezetben, madarak csicsergik, tücskök cirpelik, szelek susogják, mennydörgések zsolozsmázzák dalait, búgnak ennek a bronzszobornak üreges bensőjében hasonlóképpen, akarva-akaratlan a rejtelem közelébe férkőztünk, az jsmeretlen angyal” nyomdokaiban lépegetünk, aki előtt magunk is ,pzinte felhasítva állunk” - ahogyan költőnk gyanítja, látjuk magunk ugyancsak a világot örvénylésében, itt és most, ennek a szobornak a kisugárzásában végbemegy velünk ez a csoda Weöres a csodák költője — Segesdi szobrászi ihletettsége, művészete szintén a csodák forrásvidékéről származik — ezekben a csodákban oldódnak az ellentétek: átmennek egymásba, kiegészítik egymást — és most már a szobor súgja fülünkbe az idézett Talizmán minden földhözragadt borúlátáson túlmutató, az ősi bölcseletekből idáig ívelő, derűt árasztó szavait: ízületek meghalni meghalok születni” ... 738
