Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: Kincs, ami van

mentén próbálják meg definiálni, amolyan negatív próbakritériumra figyelve. Ez persze végsó' soron ellentmond(ana) mind a kulturális hagyomány egészének, mind pedig az értékalkotás respektálásának, e respektus történeti-konkrét szándékának és lehetőségének. Bizonyos horizontban vagy esetben mégis már-már ilyenféleképpen merül fel a dolog, szomorúan jellemezve a visszás helyzetet, amelyben már szinte csak az minó'sül(het) komoly irodalmi értéknek, ami „nagy” (azaz: szükségtelen, közidegen) intellektuális erőfeszítés, vagy azon jóval túl: érzékletességi deficit/aszkézis révén, élvezhetetlenül befogadható csupán. Az irodalmiatlan irodalmiság egyik mutációja renoméjának efféle mesterséges magasban tartása azzal a szomorú eredménnyel jár, hogy folyományaként a valódi irodalmiság komoly értékei vagy legalábbis komoly értékalkotó képességei úgymond/mintegy a lektűr(ség) trójai falovát kénytelenek használni ahhoz, hogy a számukra másokhoz hasonlóan eredendően fontos („magasabb”) közönségbázist — a kritika, az irodalomtudomány legitimáló gesztusait lényeges pontokon nélkülözve - kialakíthassák maguknak, ha ilyen körülmények között ez egyáltalán lehetséges.

Visszatérve mármost a Menyasszonyfátyol előbb általánosságban említett magasirodalmi rájátszásaira, ezek egyik leglényegesebbike, hogy a család nagyszámú férfitagja a klánt valóságosan irányító Nagyasszonytól a „meg- számlálhatatlanok” mágikus funkciójú elnevezéssel illettetik. Hasonlóképpen nem bír polgári névvel a többi szereplő sem: művész úrként, Kajlaként, Néma Remeteként, szűz Máriaként (sic!), Vademberként, Öreg Teremburájaként, Természetkedvelő Családként vannak jelen. További kulturális vízjelként, egyben parodisztikus gesztusként értelmezendő, amikor Tolsztoj nyomán a boldogság megjeleni the tétlenségéről és a boldogtalanság szellemileg kontúros voltáról értekezik az író-szereplő, másképpen az elbeszélő. Érdekes, hogy a Menyasszonyfátyol lapjain legelevenebben ható irodalmi tradíció, a fentebb „anekdotizmusként” aposztrofált mikszáthi hagyományrend explicit módon csak a kulturális közkincs érvényesülése gyanánt jön elő: „Muramista!”, méltatlankodik egy helyütt Nagyasszony, a Móricz-Karinthy által alkotott, mára a köznyelvben is meglehetősen elterjedt tréfás kifejezést használva. A legizgalmasabb pedig ebből a szempontból az, amikor — sajátos, rusztikus esszéizmusában feltehetően az intellektuális próza tudatos ellentétpárjának szánt eszmefuttatás keretében - maga a fikcionalitás szerint a kardinálisnak tekintett olvasmányosság-probléma kerül terítékre a művészi szabadság és igényesség követelményével és lehetőségével szembesítve: Ne ömlengj! Ne ha- mukázz! Ne beszélj mellé! Ne erőltesd azt, amit nem kell! Ami senkit sem érdekel! Mesélj!” Természetesen ezt a „bölcs” felszólítást is a „megszámlálha- tatlanok” egyike artikulálja, de az írói mértéktartás tapintatosan homályban hagyja, közelebbről ki volna ez az éleseszű személy...

Mikszáthot, pontosabban a mikszáthiságot említve, és általában a század- forduló epikájának örökségére gondolva, fontos jelenséget kell észrevételezni. Az állítólagos Jókai-Mikszáth-Krúdy „vonal” egészen máig (és majd tovább) ható tradíció-folytonossága, e hagyomány szüntelen jelenlétének, megújulásának aktuálisan esedékes fejleményei, történései nem egy kortársával együtt Száraz Miklós György (prózaírása) számára is alapvető vonatkoztatási rendszert, mozgásteret képeznek. A magyar próza áthagyományozódásának, történeti alakulásának és jelenkori szituációjának legizmosabb mintázatáról be735