Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: Kincs, ami van

szélünk, amelynek képviselőihez viszonyítva az anekdotikusság szekundér bírálói a mostani hatástörténeti helyzetben egyre inkább és rendre „divatfiak- nak” (Fábri Anna), ál- vagy félprimér „leváltói” pedig irodalmon kívüli eszközökkel zsonglőrködő akarnokoknak bizonyulnak. Vagyis a művészeti konzervativizmus egyik változatának sikeres (,,posztmodern”-kori) feléledése, esetleg egyszerűen megszakítatlan továbbélése rögzíthető ebben az esetben, mint ahogy megfordítva ugyanúgy igaz: Száraz Miklós György és néhány társa (pl. Závada György, Ficsku Pál) mai esztétikai-olvasmányossági sikerében is elengedhetetlen szerepe van a magyar poétikai-kultuális (bizonyos fokig társadalmi) hagyomány(osság) alkotói felvállalásának, az ahhoz való csatlakozásnak.

Am az olvasmányosság, a lebilincselő történetmondás, a harsány vagy egzotikus, a meseinek mondható cselekmény, az alszüzsék kaleidoszkópszerű egymásba játsz(at)ása önmagában (természetesen!) még nem vagy mégsem lehet abszolút mércéje egy, a könnyebb intellektuális emészthetőség eszménye és történeti példái felé (vissza)térülő igényes (vagy mindenkori teljesítményére, végül majd teljes életművére nézvést „igényes” alkotó által művelt) irodalomnak (sem), hiszen az ilyesmi - mint az ebben az esetben is világosan látszik - csak részben mutatkozik erősítő hatásúnak, részben éppen gyengítőén érinti az általában vett művészi jelleget. Száraz Miklós György igen kellemes és színvonalas lektűrként jelenlévő Menyasszony fátyol című műve (ezért is) jobbára inkább csak a szerzőjének első regényében megmutatkozó teljesítmény alapján érdemel valóságos/professzionális értelmezői figyelmet. Persze azért jócskán megérdemli azt. És hogyha tárgyalásra nem „saját jogon” kerül sor, az csak jobban felhívja a figyelmet a körülötte kitapintható poétikai és tradicionális, másképpen a kortársi (a szinkrón-recepcionális) és a történeti (nemzeti) kánon külön képletére, a kettő egyberajzolódásának folyamatára. A Menyasszony fátyol és a másik két Száraz Miklós György-regény megalkotott- sága minden értékkülönbség és részleges elkülönböződés ellenére ugyanis éppen abban a vonatkozásban tekinthető teljességgel homogénnek, (a)hogy a XIX-XX. század egyik, talán leginkább meghatározó tradícióvonalához magától értetődően, természetes kontinuumot képezve hozzáadódik.

Az Ezüst Macska szakmai fogadtatása lelkes (volt), (szerzőjének) kanoni- zálódása viszonylag széles konszenzus alapján kezdődött meg. A végtére is szintén tűrhető minőségű második opusz fogadtatása részben nyilvánvaló túlírtsága, részben pedig a valamiképpen még mindig gyanakodva fogadott megjelenési hely következtében egyelőre visszafogottabbnak mutatkozik, és inkább csak a kulturális sajtóban zajlott eddig. A harmadik mű már gyakorlott kézzel megírt, eleve lektűr jellegű. Mi következik ezután? Jósolni természetesen és szerencsére nehéz. A Menyasszonyfátyol cselekménye folyamán elvész a sors véletlenszerű kegyeként megtalált, majd a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt megtarthatatlannak bizonyuló kincs, de a kincsszerű érték - a poétikai és szemléleti frissesség szintjén - különböző mértékben bár, de mind a három eddigi regényben fellelhető. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy művésziség és olvasmányosság kiegyensúlyozott, harmonikus, sikeres összekapcsolódását üdvözölhetjük Száraz Miklós György prózaművészetében. Ez maga esztétikai kincs, ami kiküzdött dologként - a konkrét kivitelezés(ek) némely bizonytalanságától függetlenül - most már kétségtelenül (meg)van.

736