Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: Kincs, ami van

gyanánt a történetben szereplők egy csoportjának, akik felkérték őt a krónikás szerepére, de akik ugyanakkor a felolvasást-ismertetést meg-megszakítva gyakran élnek a korrekció és a kommentár lehetőségével. Közbevetéseikkel, asszociációikkal azonosító jelleggel körbehatárolják a fiktív krónika szövegét, amely így egyes részleteiben magának az elénk kerülő olvasmánynak bizonyos bekezdéseibe íródik bele, illetve kerül közel száz százalékos átfedésbe azokkal. A felidézett cselekmény az isten háta mögötti völgykatlan kistelepülésén élő parasztcsalád véletlenszerű kincs-találása és már-már humoros mértékben halmozódó kedvezőtlen véletlenek miatt bekövetkező kincs-vesztése körül forog. Mint ilyen eminensen (nép)mesei struktúrájú tehát, és ezt a nép(mese)i hatást csak fokozza az állandó természetközelség plasztikus megjelenítése. Az utóbbi rétegből vétetik a cím is: a „menyasszonyfátyol” a történetben minden domboldalt elborító, kincsrablókat és romantikus szerelmeseket egyaránt jótékonyan elrejtő, embermagasságú hangafű, másképpen fátyolvirág egyik neve. Ez a növény valamiképpen állandó közeget jelent a mű összes szereplője számára, emblematikus érvénye jóformán a ,kerekerdő” általános, életteret, univerzális vonatkozási rendszert képző funkcionalitásának felel meg. Ebben a közegben élnek az író történetének hősei (pillanatnyilag vele magával együtt), mégpedig továbbra is — az elbeszélés jelenében is - változatlanul, pontosan úgy, ahogyan a nyugalmukat a létlehetőségek radikális felfokozásának reményével, majd annak szétfoszlásával megzavaró különleges esemény előtt tették. Afféle fejlődésről vagy annak igényéről (netán a fejlődés, a ,kitörés” lehetetlenségének fájdalmas felismeréséről) szó sincsen esetünkben, kondícióik tökéletesen elegendőnek bizonyulnak számukra (no persze a kincs fájdalmas elvesztését kivéve!), egzisztenciális-értelmező téttel bíró kulturális kihívások megfogalmazására részükről vagy részükre aligha kerülhet sor, kizárólag a magánbeszéd-jellegű írói (író-szereplői) szólam tartalmaz itt-ott amolyan kultúraközvetítői gondolat-esszenciákat. Kultúrateremtő komolysággal pedig fel sem merülnek a dolgok az ilyen ambíciójú írásműben.) Mégis (vagy talán éppen ezért) az eddiginél részletesebben is dokumentálható szakmaiművészi hozzáértésen túl — amely implicit módon íródik bele a szövegbe -, (ironikus utalásként, egyben valamiféle közösség, azonosság megteremtésének szándékával?) explicit utalások is találhatók itt a magasirodalomra.

Ez mint tény legalábbis bizarr hatású. Annál inkább az, mivel a magasművészeti pozíció és az olvasmányosság a mai hazai irodalomértésben már eleve furcsa, és korántsem egyértelmű viszonyban áll egymással. Míg a kritika általában véve nem mer nem affirmatívan viszonyulni az elemi lebilincselőképességjelenségéhez és képességéhez, mindazonáltal messzemenően proble- matizálja is ezt a tendenciát a kanonikusság közegében, minthogy előítéletesen a felületességgel vagy más, kevéssé hízelgő effektusokkal köti össze. Ká- non/kanonizáltság és olvasás(i aktivitás)/olvasmány összefüggésmezeje ennek megfelelően gyakran kisebb-nagyobb feszültségekkel terhes, már amennyiben persze a kánon ténylegesen és/vagy eminensen (!) olvasás-nemolvasás (igno- rálás, ismerethiány, választásbeli eltérés) révén konstituálódik frissen megjelent munka és egyéni befogadó interakciójában. Sajnos a kánon meghatá- roz(ód)ása gyakran nem olvasási tapasztalat, a megjelenő olvasati érték fel- és elismerése útján történik. Könnyen megeshet, hogy a kánont többen önkéntelenül - és körülbelül lényegében - tényleg a már említett „olvashatatlanság”

734