Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Lőrinszky Ildikó: Hamilkár lánya

Moloch templomában az átszellemült Hamilkár úgy áll a Vének előtt, mint a Napisten földi mása:

„az oltár legfelső lépcsőjén, reszketve, félelmetesen, megszállottan folytatta, karjait fölemelte, s a mögötte égő kandeláber sugarai mint aranydárdák siklottak át ujjai között.” (596. o.)

Szalambó alig ismeri apját: .Mint az istent, úgy félte ezt a férfiút, aki előtt légiók reszkettek” (603. o.). A katonák egyáltalán nem lepődnek meg Hamilkar váratlan visszatérésének hírén: „az ő képzeletük szerint nem halhatott meg. Visszajött, hogy beváltsa ígéretét.” (620. o.).

A mítosz és a regény labirintusa

Az egyre jobban összegubancolódó szálak Minósz és Pasziphaé mítoszának számos elemét beleszövik a karthágói regény szüzséjébe. A bika képében Mo- lochhal társított Matho a Minótaurosszal is összefüggésbe hozható. Az istenség szobra labirintusra emlékeztető templom középen áll; Moloch a Minótau- roszhoz hasonlóan emberi hússal és vérrel táplálkozik. A Moloch attribútumait viselő Mathót a Melkárthoz hasonlított vagy vele azonosított Hamilkár győzi le (a türoszi Melkárt pedig nem más, mint a Minótauroszt megölő Héraklész).

Creuzer invenciózus munkája alapján párhuzamok sokaságát fedezhetjük fel Matho és Szalambó története, illetve Pasziphaé és az alakja köré fonódó, sokszor szinte áttekinthetetlenül távoli szálakat egyesítő mítoszegyüttes között. A legérdekesebb viszont az a szimbolikus jelentés, amelyet Creuzer Pasziphaé és a bika labirintusbeli egyesülésének tulajdonít. A szakasz szerepel Flaubert feljegyzései között, a Szent Antal megkísértése három változatához készített mitológiai emlékeztetőben: eszerint a Daidalosz készítette fatehénbe bújó Pasziphaé nem más, mint a Hold, aki a Napot megtestesítő bikával kel nászra. A labirintus pedig a bolygók mozgását, a Nap pályájának állomásait, vagyis a zodiákust jelképezi.57

Megfigyelhető, hogy a karthágói regényben fellelhető gazdag és sokrétű mitikus motívumok sora egyöntetűen beleolvad a szöveg egészét ritmizáló napszimbolikába. A regény mitikus alapszövetének másik jellegzetes vonása, hogy egyetlen mitológiai történet sem szerepel a maga teljességében, csak töredékeiből rekonstruálható, sőt, bizonyos esetekben a folytonos változásra kész, mindig más és más vonásukkal megjelenő alakok, motívumok jóvátehetetlenül összekuszálják a gondos munkával megfejteni próbált szálakat. A Pasziphaé-mítoszt alapul véve például nyilvánvaló, hogy Matho és Hamilkár egyaránt a Nappal áll rokonságban, az egyik inkább Molochhoz, a másik pedig Melkárthoz köthető, de a szövegből az is kiderül, hogy a kettő egy és ugyanaz, illetve ha mégsem, akkor Moloch a legfőbb Bál karthágói képviselője, a líbiait legyőző Hamilkár-Melkárt vele szemben alárendelt szerepet játszik.

Olyan ez, mintha az olvasó a szöveg csomóit bogozgatva a több, világosan elkülöníthető szál kisimítása közben újabb és újabb gócpontokhoz érne: az első pillantásra alig észrevehető jelzésekkel felvillantott mitológiai alakok, számos irodalmi feldolgozásból jól ismert történetek vagy csak vallástörténeti szakkönyvek segítségével megfejthető, homályos utalások mitikus-szimbolikus együttesek áttekinthetetlen szövevényét rejtik a regény szövegébe. A mitikus

699