Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Aniszi Kálmán: A visszatérő Nyírő József

seli a regényben. Ismeretes, hogy a kalapos király halálos ágyán visszavonta rendeletéit, az elszállított Szent Korona visszakerült Magyarországra. A regény azt a reményt sugallja, ahogy nem sikerült a magyar nyelv használatát visszaszorítani II. Józsefnek, ahogy nem tudta a magyart, székelyt elnéme- tesíteni, úgy ez az újabb kori diktátoroknak sem fog sikerülni. Ebben a tekintetben nagyon is a két háború közötti könyv A sibói bölény.

Hasonló példa lehet Gulácsy Irén Fekete vőlegények című regénye, amely Mohácsot idézi. Mohács és Trianon párhuzamáról egy sereg verset írtak. Re- ményik Sándor több alkalommal is összevetette a két történelmi tragédiát. A Gulácsy regény olvasóinak is Mohács mellett, áttételesen, Trianon jutott eszükbe. Voltak persze viták is...- Berde Mária Vallani és vállalni című 1929-es cikkére gondolsz, melyben az időszerű társadalmi témák megvitatását sürgette a „múltba merülő történelmi regények divatjával szemben”?

— Igen. De az az érdekes, hogy Tabéry Géza, Berde Mária, egyáltalán az a kör, akik ezt a gondolatot megfogalmazták és vallották, ők maguk is tovább írták történelmi regényeiket. Berde Máriának A hajnal emberei (/-///.) című könyve egyik legjelentősebb alkotása. A regény a negyvenes évek elején, jóval a vita után jelent meg. (A harmadik kötet jóval később, 1955-ben.) Vagyis: felvetett valaki egy gondolatot, amihez maga sem tartotta magát. Úgy látszik, olyan erős volt a történelmi regény hulláma, hogy a szabadulni akarók sem tudtak megválni tőle, hanem tovább írták históriai ihletettségű műveiket.

— Lehet, hogy - mint mondtad - a történelmi regény nem a legtökéletesebb eszköze az identitás erősítésének, mélyítésének, de én úgy tapasztalom, hogy az marad meg az emberekben legtovább, az alakítja igazán a személyiségüket, ami élményszerű.- A történelmi regény olvasása kétségkívül erősíti az identitást, de nem feltétlen felel meg a történelmi ismereteknek, hisz a regény feldolgozza a történelmi valóságot, nem pedig egy az egyben adja vissza. Erre utaltam fennebb.

Jól látod, valóban a hatvanas-hetvenes évek erdélyi magyar irodalmában is gyakoriak a történelmi témák, amihez nyilván a politikai környezet is hozzájárult. Egyébként a múltat ismerni akkor is érdemes, ha nincsen semmiféle diktatúra, hiszen úgy tudjuk csak meg, kik vagyunk, ha a gyökerektől, a kezdetektől végigéljük múltunkat, történelmünket, kulturális értékeinket alaposan ismerjük. A szellemi hagyományt csakúgy, mint a tárgyi emlékeket. De ez az amúgy is célszerű tájékozódás felerősödhet, amikor a jelenről tilalmas őszintén szólni. Nagyon szép példák vannak erre a hetvenes évek magyar irodalmában. Sütő András Nagyenyedi fügevirág című esszéjében Bethlen Gábornak panaszolja el a múlt keserveit. Csakhogy a múlt keservei áthallásosak, könnyen ráismerünk belőlük az erdélyi magyarság hatvanas-hetvenes évekbeli gondjaira, az anyanyelv féltésére.

Amikor monodrámáját, a Dózsát megfogalmazza, Székely János a nagy parasztvezér szájába adja mindazt a töprengést, vívódást, gyötrelmet, amit saját korában, szülőföldjén átél. Nyilván nem csak a Temesvár tájéki Dózsa- felkelők aggódnak a közösség sorsáért, hisz az erdélyi magyarság Székely János idejében is erősen veszélyeztetett, és ezt a szerző tökéletesen ki is fejezi. Ugyanígy említhetnénk Szabó Gyula Mentség című Misztótfalusi drámáját, és sok más példát.

666