Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Száraz Miklós György: Corral del Carbón

szinte ellenállhatatlan hatást gyakorolt. Naiv felfuvalkodottságukban lenézték a többi zsidót..."

Törökök, délszlávok, görögök, albánok, örmények, cigányok, románok, oroszok, magyarok. Szánkózás a Duna jegén át Romániába. Nagy vadászatok, farkaskalandok, a bolgár cselédlányok vámpírmeséi. És a mondókák - ,JWan- zanicas, coloradas, las que vienen de Stambol” - „Pici piros almák, Sztambul- ból jönnek...” Gyümölcsös- és rózsakertek, a Purim örömünnepének maskarádéi. Karlsbadi, wörthi-tavi fürdó'zések, abbáziai, herkulesfürdői, brassói nyarak, a Burgtheater pompás előadásai. Ahol ennyiféle nyelv, náció és kultúra keveredik, hajlok azt hinni, az csakis csodálatos táj, földi paradicsom lehet. fizüleim egymással németül beszéltek, hogy én ne értsem. Velünk, gyerekekkel, az egész rokonsággal és a barátainkkal spanyolul beszéltek. Voltaképpen ez a kissé ódon veretű spanyol volt nálunk a köznapi nyelv. (...) Korai gyermekéveim minden eseménye spanyolul vagy bolgárul zajlott le. Később nagyrészt németre fordultak át bennem. Csak a különösen drámai események, talán csak az emberölés meg a gyilkosság és a hasonló szörnyűségek maradtak meg spanyol nyelven, de ezek aztán nagyon pontosan és kitörölhetetlenül.”

Úgy tartják, hogy Nagy Szulejmán (a mohácsi győző) a spanyolországi zsidók (és mórok) kiűzetése, s az azt követő nagy zsidó vándorlás kapcsán azt mondta volna egyszer, hogy „ami nem kellett a keresztény Spanyolországnak, az hasznunkra lesz nekünk”. Mondta vagy sem, a kiűzött szefárdok többsége valóban Törökországban lelt menedékre, s tagadhatatlanul a birodalom egyik legtehetségesebb, legvagyonosabb rétegévé lett.

Javier Pérez Pellón így írt róluk harminc esztendővel ezelőtt:

fájdalmas vándorlásba kezdtek Európa és Ázsia ösvényein, cél nélküli, szenvedő kóborlásba; járták a nosztalgikus emlékezés végtelen körmenetét, mindig és örökké Spanyolország nevével ajkukon, gondolataikban a visszasírt hazával, egy város, egy föld emlékével szívük mélyén, házuk kapujának kulcsával a cókmókjukban, egyre mentek, tízesével hagyva maguk mögött a népeket, országokat elválasztó határokat. (...) Ennek már majdnem ötszáz éve. Magukkal vitték a nyelvet, az egész kultúrát. (...) Öt évszázad telt el, de ma is itt látjuk őket Izraelben, az utcákon, a kávéházakban, a szállodákban, a könyvesboltokban, az egyetemekben, dolgoznak a földeken, imádkoznak a zsinagógákban. Még mindig beszélnek spanyolul, éneklik Spanyolország ősi dalait, házaik konyhájában Kasztília, Galicia, Aragónia, Andalúzia ételeinek gőze száll fazekaikból.”

(És lám-lám, a lelkiismeret [vagy inkább a józan belátás, az érdek?] milyen szép engesztelő gesztusokra képes: az 1902-től a köztársaság 1931-es győzelméig uralkodó XIII. Alfonz spanyol király négyszáz esztendővel a zsidók kiűzetése után a földön élő minden szefárd zsidónak — ha kérvényezte - spanyol útlevelet adatott.)

De hagyjuk el most török Bulgáriát, Osztrák-Magyar Monarchiát, Erdélyt, Al-Dunát, Izraelt, térjünk vissza a középkorba, Al-Andalusba, ahol Canetti ősei is ott élnek még Cordoba, Sevilla, Ronda, Guadix és Granada falai közt.

Al-Andalusban a bőr színe nem sokat számított.

Fehér bőrű, meghódolt őslakók, arab és berber hódítók, Európa különböző területeiről tömegesen behurcolt fehér rabszolgák (nem kis részben közép456