Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Száraz Miklós György: Corral del Carbón
európai szlávok), és még talán náluk is többen a feketék. Utóbbiak Szudánból, Etiópiából, a mai Kenyából, sőt az aranyban gazdag, messzi-messzi Niger folyó környókéról. Mind együtt a nagykohóban. Akárha a Kárpát-medencében járnánk. Muzulmán férfiak gyakran vettek feleségül keresztény nőket. A hajdani források szerint Andalúzia arab nemesei feleségnek, ágyasnak, szolgának, de még rabszolgának is legszívesebben északi, fehér bőrű, világos hajú nőket és leányokat választottak. Berbert szinte soha. A hódítók - kultúrált arabok és vad, primitív berberek -, mondják, nem állhatták egymást; így nem is igen keveredtek. Más források szerint Al-Andalus arab férfiai nem vetették meg a sudár termetű, hosszúkás fej formájú, hamuszürke bőrű abesszin nőket sem. Némely feljegyzések szerint ezek az olívabőrű etióp nők minden más nép asz- szonyainál fantáziadúsabbak, bujábbak voltak az ágyban. A keveredés nagymérvű, ráadásul gyors volt. Az arab férfiak - háborog az 1200-as évek elején Kászim al-Azafi - nem tudják, mikor született Mohamed próféta, ámde lelkesen ünnepük a keresztények karácsonyát. Ugyanekkor persze Sevilla püspöke - aki a mór uralom idején is megtarthatta egyházi méltóságát — azért ostorozza nyáját, mert annak tagjai elhanyagolják a keresztény egyház ősi nyelvét, jobban tudnak arabusul, mint latinul, s a szentek élete helyett Szindbádnak, s más szerecsen kereskedő kalandornak a meséit habzsolják. A mór hódítók kegyetlenek voltak az ellenállókkal, megbocsájtók a magukat megadókkal, nagylelkűek az áttérőkkel. A keresztények megtarthatták templomaik és kolostoraik egy részét, megtarthatták földjeiket is. Sokan éppen az arab uralom idején jutottak birtokhoz, hiszen az ellenük forduló keresztény hatalmasságok földjeit a mórok gyakran a korábbi nincsteleneknek adták bérbe, s az áttérő keresztény vagy pogány rabszolgák automatikusan felszabadultak. Nem tudom, igaz-e, de olyan szép és barátságos, hogy Burckhardt gondolatát a „faji minőségek cseréjé”-ről most idemásolom: Mialatt a Hispániában élő arabok fokozatosan elveszítették harcias karakterüket, s jó tudósokká, adminisztrátorokká és földművesekké váltak, az egész spanyol lakosság kárpótlásul magáévá tett valamit a nomád arabok büszkeségének és lázadásának létformájából. Ezt pedig soha nem fogja elveszíteni.” Al-Andalus mórjai szerették a színpadiasságot. A véres pompát és az illatos, kellemkedő udvariasságot. Képzeljük csak el azoknak a keresztény követeknek a csodálatát és rémületét, akiket előbb körbevezettek a milliós, nyüzsgő-zsibongó Córdobában, majd a város északi kapujához vittek, hogy onnan gyalogosan sétáljanak tovább Medinát az-Zah- rát, a négyezerötszáz márványoszloppal, festett stukkók végtelen arabeszk- jeivel ékes palotaváros felé. A féldrágakövekkel burkolt falak, kisebb-nagyobb kertecskék és ligetek, csörgedező patakok - és persze laktanyák, istállók, hivatalok - eme labirintusa pontosan öt és fél kilométerre terült el Córdobától, s az odavezető gyalogutat végestelen-végig drága, finom brokátszőnyegek borították, az út mentén, két oldalt pedig kivont szablyájukat magasba emelő, néma férfiak sorfala állt moccanatlanul, s a követeknek a csillogó fegyverek eme baljós alagútján kellett fesztelenül cseverészve végigvonulniuk. És a lélektani hadviselés ezzel még nem ért véget. A mór építészet nem törődött fő nézettel, homlokzattal, s így az európai szemnek bonyolult, már-már ötletszerűnek tűnő palotaváros végtelen folyo457
