Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Száraz Miklós György: Corral del Carbón
nika televényén felvirágzó, arab-beduin iszlám örökségét annak eredményeivel egybeötvöző mór kultúra lett sokáig a legjárhatóbb híd Kelet és Nyugat, mohamedán és keresztény, só't antik és középkori keresztény világ között. Hispániában az arabok kultúrát teremtettek. Keleten ők voltak a tanítványok. Hinduktól, zsidóktól, perzsáktól tanultak. Legtöbbet mégis talán a görögöktől. Jó tanítványnak bizonyultak. Nyugaton, Al-Andalusban már ó'k voltak a tanítómesterek. Gótok, ibérek, spanyolok, katalánok, frankok tanultak tólük. I. Abd ar-Rahmán (Abdurrahman) 778-ban Zaragoza mellett csúful megverte Nagy Károly támadó seregét, elesett a nagyhírű lovag, Roland is - ám a tetteit dicsőítő ének létrejöttében nem csak a gyilkos keleti szablyának, de az arab irodalmi hatásnak legalább olyan fontos szerepe volt. Az arab és zsidó természettudósok, orvos-filozófusok, alkimista gondolkodók nélkül az európai keresztény kultúra története is másként alakult volna. A tökéletes asztrolábiumot elkészítő, amúgy minden tudományhoz konyító asztronómus Ibn az-Zarkali (a híres Arzahel), a filozófus-orvos-író, a zsidó Rabbi Móse ben Maimon (RaM-BaM, vagyis Músza Ibn Majmún, legismertebb görög-latinos nevén Maimonidész), Jahja Ibn Bádsa (Avempace), a töi’ténelem- filozófus Abd ar-Rahmán Ibn Haldún, aztán a nevezetes, mindentudó orvosok sora, Ibn Rusd (Averroés), a regényíró-filozófus-orvosdoktor Ibn Tufajl (Aben- tofal), Abu’l-Kászim (Abulcasis) vagy Ibn Zuhr (Avenzoár) - olyan nevek, melyeket a késő középkor keresztény Európájának legnagyobb egyetemein, a nagyvárosok gyógyszertáraiban és alkimista-műhelyeiben egyaránt tisztelettel (és babonás félelemmel) említenek majd. Orvosok, térképészek, történészek, kémikusok és mechanikusok, csillagászok, politikus államférfiak, vezí- rek, filozófusok és kaszídákát (ősi arábiai ódákat) zengedező költők ők - gyakran egyszemélyben. A középkori lovagregény, sőt Dante Isteni színjátéka vagy Boccaccio Dekameronja sem születhetett volna meg arab előképeik nélkül. A középkor embere végletek közt élte mindennapjait. A biztató nappali világosságot rémisztő éjszakai sötét követte. A tündöklő napfényt a mécs- és gyertyavilág sejtelmes rebegése. Gazdagságra nyomorú koldussors, derűre keserűség, egészségre a hirtelen lesújtó, megmagyarázhatatlan járvány, lepra és döghalál. Múlandó az idő, s miként az örökkön fogyó majd hízó hold, úgy fordul Fortuna kerekén a kiszolgáltatott ember sorsa. ,.Egykor boldog, egykor gazdag (...), most alamizsnáért kopogtat” - dalolja Orleáni Hugó, Abu Hamid kortársa, minden vágáns költők atyja, és a papok kórusa egyhangúan recitálja a háttérben: „Quia pulvis est..." - Porból vagy és porrá leszel... A régi keresztény spanyol „Camino de Santiagóinak, Szent Jakab útjának nevezte a Tejutat. Ne feledjük, Szent Jakab nem csak a mórok elleni harc dicső szentje, de a zarándokok védőszentje is volt. Az élet pedig nem más, mint egy nagy pereg- rináció: fárasztó és talán hosszú, ámde egyszer bizonyosan véget érő zarándoklat. Útközben pedig mindenütt ott a kísértés, mögötte a vigyorgó halál. Al-Andalus mórjai, azt hiszem, szerették az ellentéteket. A végeken éltek, szeretniök kellett a végleteket. Már a bőrszínük sokfélesége is predesztinálta őket erre. Mert a bőr színe a Córdobai Kalifátusban nem sokat számított. Az ében feketéjétől a kámfor fehérjéig terjedtek a palettán az árnyalatok. Al-Andalusban mindig is többségben maradtak az őslakosok. Egy részük kitért, muzulmánná (muvalladdá, vagyis „örökbe fogadottá”) lett, más részük keresztény 454
