Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
még útjába került. Miért éppen az maradt volna ki, hogy mikor, milyen év, milyen hó, milyen nap van? Azon a bizonyos hajnalon azt sem tudta, hogy hol van, és azt sem, hogy hová lett a Könnyes Cápa közönsége és almafenekű csapiáros angyala. Só't, hová lett a Könnyes Cápa? Hová az utca? A város? Az utak az autókkal és a villamosokkal? Az áram a drótból? A víz a csapokból? Ha kinyitotta valamelyiket, hosszú kurrogás, száraz szörcsögés szakadt ki belőle, mintha a Föld jajdult volna föl az Éghez. Az Ég azonban befogta a fülét: kormosszürke felhőkbe takarózott, amelyek áthatolhatatlan, elfeledett múlt színű, hatalmas tömbben vonultak, de esőt soha sem hullajtottak. Eltűnt az időjárás is, éjjelnappal langy huszonfok nevelgette a penészt. Szerencsére a szíve fölött viselt lapos ezüstpalack az élet vizével megmaradt. A város kimúlt csordaként bűzlött a folyó két partján. Itt-ott még némi bőr, sörény, erjedt belek és hús, de jórészt sakáloktól, rókáktól és keselyűktől összeforgatott csontok: kő, beton, téglatörmelék. Három hete? hónapja? éve? bolyongott már a romok között, ha szerencséje volt, kibányászhatta egy hűtő- szekrény, vagy éléskamra maradványait, és megvívhatott - régebben más kóborokkal, de mostanság csak a patkányokkal a kiszikkadt sajtokért, konzer- vekért, sörös dobozokért. A sör híg anyag, de mennyisége készségesen átcsap minőségbe. Sajátságos módon a kocsmák polcain fólsorakozott, hajdan fogy- hatatlannak tetsző készletek mind ripityára törtek. Ép palackra leginkább csak a föld alatt számíthatott. Amikor ama különös és minden bizonnyal megrázó esemény után magához tért, iszonyú szomjúság fogadta. A folyó közel volt, utoljára a Könnyes Cápa vendége lehetett. Beláthatatlan idők óta először kívánta a vizet. A folyóban azonban keserű, híg iszap lötykölődött. Megkóstolta, s utána napokig kólika gyötörte. Kínjában ivott műanyag edényekből vegyi bort, savanyodó söröket, noha se teste, se lelke nem kívánta. Emberrel ritkán találkozott. Szerencsére. Bárhanem, a végén már rajta is múlott; egész tűrhetően megtanult settenkedni, falba olvadni, hullának látszani. Naponta legalább tízszer vizsgázott, s rendre átment, miközben a bajnokok otthagyták a fogukat. Marie-Therése becsületes neve amúgy Mari lett volna, de így hívatta magát, mert szégyellte anyanyelvét. Röstellhette volna a becsületét is, hisz az ilyesmi a nagyeszű lakó- és polgártársak között szégyenszámba ment. Más nyelven nem tudott egy mukkot sem; a génmanipulációs nyelvzseni-program valahogy elkerülte a figyelmét. Ezt a nevet az internetről írta ki, s ha valakinek bemutatkozott, akkor betűzve ejtette, még a néma e-t és h-t is, hogy az illető jól megjegyezze. Marie-Therése hazájában ahol divatjamúlt dolognak számított bennszülöttnek lenni, s ha véletlenül olyan kormány került hatalomra, amely önbecsülésre akarta volna kapatni a népet, a szavazópolgárok az első adódódó alkalommal elkergették. Marie-Therése-től távol állt a politizálás. Szavazni szavazott a bulvársajtó útmutatása szerint, azelőtt. Azóta pedig a tévében bámulta a makogó minisztereket, az utcákon portyázó vadásztársaságokat, meg a zsákmányukból falatozó vaijakat és patkányokat. Közben a tamagocsijával játszott, amíg az elem bírta. Miután lakása az egész háztömbbel együtt összedőlt, egy szál pizsa388
