Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Kálnay Adél: Régi képek

tik oda az első fényképezéshez is. Viktóriát ugyanúgy nem érdekli ez a hagyomány, ahogy az összes többi gyereket, csupasz lábával gondtalanul rug- dalózik, kezével anyja blúzába kapaszkodik, s közömbösen, egykedvűen néz valamerre. Már nem látszik rajta a világba érkezés szörnyűsége, s még nem látszik semmi abból a nehéz sorsból, amiért megérkezett. Jóllakottan, békésen hever, alvás előtti vagy alvás utáni nyugalomban. Mögöttük a háttér egy görögös gipszoszlop az egyik oldalon, amforaszerű vázában hatalmas művirágcsokor a másikon. A fénykép alján, épphogy kivehető a fényképész pecsétje, Ludevit NEUBAUER Lajos, fotográf — fényképész, a hely az égés miatt már olvashatatlan, de tudni lehet, hogy akkor Zelezníken vagyis Vashegyen élt a család, így talán Jolsván mehettek fényképészhez. Valószínű, hogy ezt az utat némi bevásárlással is összekötötték, mert nem volt minden kapható egy olyan kis bányászfaluban, mint Vashegy. Főleg nem olyasmi, ami kell egy fiatal asz- szonynak, akit még szívesen kényeztet az ura, különösen most, hogy gyermeket hozott a világra, s tetejébe leánygyermeket. Az ifjú apa ugyanis a megszokottal ellentétben nem fiúra várt kilenc hónapig, hanem egy kedves, hízelgő, cirógatni való kislányra. A bevásárlás után vagy kocsiba ültek és haza- poroszkáltak a vörös úton, ami a csillék alatt kanyarog, vagy kiballagtak az állomásra és megvárták a vonatot, amely egyetlen kocsiból állt már csak, mire a jolsvai állomásról kiindult. Fölösleges is lett volna több vagont felvonszolni a hegyek közé, mikor az az egyetlen kocsi is gyakran üresen ment fel és ereszkedett vissza. A zelezníki emberek nem nagyon mozogtak, jól megvoltak egy helyben, ahová az isten jónak látta őket helyezni. Ha pedig mégis mehet- nékjük támadt, elindultak gyalog, át az erdőn, alig egy óra alatt éppen el lehetett érni a város legszélső házait. Lovaskocsin, pláne hintón a főmérnökön kívül nemigen járt senki. A fiatal pár ha mégis kocsizott, akkor a kocsit a főmérnökéktől kapták kölcsön, s meg kellett becsülni, hogy ilyen ajándékot kapjon a fiatal bányamester mindjárt odakerülése első évében. Bárhogyis utaztak vissza, szorosan egymás mellett ülhettek, János egyik kezével bizonyára átölelte felesége vállát, másik kezét pedig a betakart kislányon nyugtatta, Viktória lecsukódó pilláit nézte vagy felesége mozdulatlan arcélét, esetleg boldogságában lehunyta a szemét és homlokát odaszorította felesége arcához. Csendben ültek, míg fel nem tűnt a vasportól csillogó, szürke-vörös kis hegyi falu, melyet mindketten a legszebbnek láthattak az alkonyi hűvösségben. A legszebbnek, mert ott volt első otthonuk a füstölgő kéményű, egyforma házak egyikében, s most oda igyekeztek hárman egy kellemesen eltöltött nap után, hogy boldogan éljenek együtt a fogadalom szerint, holtomiglan holtodiglan.

386