Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Kálnay Adél: Régi képek
KALNAY ADEL Régi képek (RÉSZLET) ELSŐ KÉP Meleg, barna kép. Talán valaki el akarta égetni, talán véletlenül égett meg. A régesrégi láng szabálytalan keretet rajzolt körben a szélekre. A keretben fiatal nő ül egy széken, karjaiban egy csecsemő. A fiatal nő komolyan néz előre. Szigorú szeme körül barna árnyék, mézszín szőkének képzelhető haját szoros kontyba fogta, mosoly még szája szögletében sem bujkál. Semmi mást, legfeljebb ha ijedtséget lehet leolvasni arcáról, mintha talán attól félne, valaki bántani fogja, netán el akarja venni gyermekét. Mintha nem a fényképészre, hanem valami veszedelemre tekintene, saját gyötrelmes jövőbeli életét látná, a sajátját, vagy imént született gyermekéjét, vagy ami a legvalószínűbb, mind- kettejükét. Persze tudhatjuk jól, s tudjuk is, hogy az ember, így a fiatal nő sem látja sem maga, sem mások jövőbeli életét előre, így legföljebb elmúlt gondok tehették ijedtté arcát, ha ugyan ijedtség az, ami látszik, s nem csupán a szokatlan masina előtti ülés, esetleg a fényképész egyáltalán nem kellemes személyére nézés kényelmetlensége, nyűge az, ami leolvasható. Sajnos a néző soha nem lesz abban a helyzetben, hogy az igazságot kiderítse, ezért érzéseire, képzeletére hagyatkozik, létrehoz egy másik történetet, s olykor igaznak hiszi. Teheti, hisz az, amit nem tud, s nem tudhat már meg sosem, elenyésző semmiség ahhoz képest, amit viszont tud, szemben a fiatal nővel ott a képen, aki a látszattal ellentétben most boldog. Boldognak is kell lennie, hiszen egy gyönyörű gyermeket ölel magához, elsőszülött lányát, Viktóriát, aki a nevét is azért kapta, hogy ki legyen mondva a győzelem minden pillanatban ettől fogva, valahányszor megszólítják vagy emlegetik, s ha csak gondolnak is rá. Viktória, az élet győzelme a halál felett, legalábbis az ifjú apa a családi krónika szerint ezért adta ezt a nevet a halottnak hitt és már elsiratott gyermeknek, amikor az teljesen váratlanul felsírt a szemfedőnek szánt lepedő alatt. Mariskám, rázta az ifjú apa ájulásba hullt feleségét, Mariskám, hallod hogy sír, megébredt a halálból, visszajött, segített a Jóisten, hallod, és Mariska kinyitotta a szemét, de nem hallott semmit, mert valamiért, talán lelki vagy más okból még napokig a hosszú vajúdás és a keserves szülés után teljesen meg- süketült és szólni sem tudott, úgyhogy csak rémület volt a szemében, egészen addig, míg a bába nem mutatta felé kéklő, vöröslő, ordító gyermekét. A képen Viktórián az a csipkés ruha van, amit Molcsányi dédmama saját kezével készített a legelső fonáltól az utolsó öltésig. Ezt a ruhát örökli minden gyerek a családban, akár fiú, akár lány, ebben viszik keresztelőre, ebben ülte385
