Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Kárpáti Tünde: Kilencvenöt év Ördöge
Az erkölcsösségről író korabeli recenziók érdekes mód egyedül az Ördög alakjával kapcsolatban vetették föl az erkölcstelenség kérdését, majd vádját, a vígjáték női főszereplőjéről, Jolánról e téren nem alkottak hasonló sommás véleményt, pedig alakjával Molnár mintegy meghonosítani látszik a századelő színpadán egy új szerepkört, mégpedig a házasságtörés gondolatával kacérkodó „tisztességes nő” típusát. Itt ugyan még a végletekig elviszi e gondolatot, és véghez viteti a házasságtörést, ám későbbi, hasonló típusú nőalakjai, mint például A testőr Színésznője, vagy A farkas Vilmája már ilyen messzire nem merészkednek el, ők csupán játszanak” a házasságtörés gondolatával. Jolán alakjáról és a többi szereplőről egységesebb vélemény alakult ki a kortársi kritikában, mint a főszereplő alakról. Jolánt tartották a legjobban megrajzoltnak (nem véletlenül fog a későbbiekben Molnár a női pszichikum egyik legjobb ábrázolójaként elhíresülni). János alakját néhány vonással ábrázoltnak tartotta a korabeli kritika, Lászlót egyáltalán meg nem rajzóknak, de ezek a megállapítások megmaradtak a semleges kijelentés szintjén, nem váltak vádpontokká. (Mellesleg a későbbi kritikákban sem, bár ezek ilyen mély megállapításokra nem is jutottak ezen alakokkal kapcsolatban.) A szereplőkre nézve még abban a megállapításban egyeztek meg legjobban a vélemények, miszerint a vígjáték alakjai nem különösebben karakterisztikusak, nincs jellemük, de mégcsak egyéniségük sem, viszont valamennyien tipikus budapestiek. Ez a megfigyelés a későbbiekben majdnem mindegyik Molnár-darab alakjairól szólva felbukkant. Az Ördög és szereplőtársai ,jellem”alkotási módján Molnár a későbbiekben semmit sem változtatott. Míg dramaturgiájában igyekezett újabb és újabb elemeket belehelyezni, ,jellem”alakító módszere égész drámaírói pályafutása alatt homogénnek mondható. Az ördög század eleji kritikusai - mint már említettük — egyöntetűen a dráma nyelvezetét tartották a legjobbnak, ezen belül is rövid (tő)mondatait vélték a vígjáték legnagyobb erényének. Lipótvárosi zsargonban írt elmés, szellemes dialógusait Wilde párbeszédeivel állították párhuzamba16, s már itt felfigyeltek sajátos, egyéni nyelvére. (Molnár már az előző két művének nyelvi stílusával is, de ennek a vígjátékának nyelvezetével végképp szakított a színpadokon eddig megszokott deklamáló stílussal, mivel a színpad nyelvének a hétköznapi nyelvet és az azzal járó természetes beszédmódot tette meg. A kor színpadán ez forradalmi lépésnek és óriási újításnak számított. A század első évtizedeiben a Vígszínház modernségét többek között ennek a stílusnak köszönhette.) Molnár első monográfusa, Halmi Bódog valósággal rajongó szavait olvasva érthetjük meg legjobban, milyen extázisba hozta a drámaíró ezzel az új stílussal a publikumot. („Molnár Ferenc, ez a vakmerő fiú az Ördöggel lázakat, forróságot, bűnt, konvenciós morálkorlátok elleni obstrukciót hirdetett, olyan színpadi ékesszólással, amelyet addig nálunk nem merészelt senki. Nem kathedrás prédikátori hang volt ez, ... hanem egy érzékek és idegek extázisát lihegő, szakgatott Isicll mondatokba, de eddig ismeretlen technikai bravúrral megformált felhívás az életörömre...”17) A molnári dialógusokkal szinte kötelezően együtt járó szellemesség, szójátéközön a fogadtatás későbbi évtizedei számára azonban már elavultnak tűnt. A vígjáték keletkezésekor megjelent kritikákban két ponton merült fel a darab műfajára vonatkozó izgalmas - a későbbi recepcióból aztán teljesen eltűnő, de 366
