Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Veress Miklós: Mindenért egészen
föld” azt az emberi összeomlást - mint elítélt túl a halálon - az idetúl világot, visszatér a másik rettentő valóságba: „Túl vagyok, úgy túl, mint anyák rettentő szülésen, s egyedül vagyok tovább is, mégsem vagyok magam egészen.” A Tükör s az Árnyék depressziójának éveiben - mikor a Dőlt vitorla olyan furcsa versei is születnek, mint az Újévi ablak, tesz rémítően szép vallomást mindarról, ami szerelmeiben, szeretkezéseiben, már születésében is kísértette. Hosszú évei voltak még hátra, s hosszan elemeztem is, amit ránk hagyott, de tagadhatatlan, hogy az illyési jelenség egyik, nem tipikusan az életműbe illeszthető nagy verse az, amiben - vagy amiből - visszakövetkeztethető volna a költőnek olyan freudista leképezése, melyet mások másoknál elvégeztek. Majdnem minden poéta megírta már, hogy szerelmes a halálba, de Illyéshez hasonlóan — senki. Sőt, föloldja a titkot: a halál neve - Éva: ,J\íint Ádám azt a bordát, akiből Éva lett, hordok egy titkos mátkát egy félelmes szüzet: halálomat, - a leghűbb -, érzékibb szeretőt, a legjobb-baj-csitítót és bú-feledtetőt. Nem igaz, hogy magány vár! Eszmél bennem a társ. Készül egy minden násznál teljesebb ősi nász. Eszmél, ki még csak részem, tétován ad jelet, betölti majd egészen, amiért küldetett. Testemből egy nő teste lép ki, - karjába vesz. Rettentő csoda lesz, de éppoly természetes.” Ez volt az élet. Ez volt Illyés Gyula mondata a nőkről. Magáról? 2002. november másodika 353
