Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Veress Miklós: Mindenért egészen
nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad, fölnevelő édesanyám.” Ez már a hetven éves költő verse, mely ilyen - általam megrajzolt - ívben is jelzi azt a legfontosabbat, ami Illyés Gyulának sajátja: híd is lehet, gerinc is. Nemzeti ,példa", ahogy valamikor az a 48-49-es események sorából éppen kiemelt „ozorai”. 3. Az olló egy fele Áttekintve a bármikor keletkezett, tehát kortársak által szerkesztett szerelmi antológiák tartalomjegyzékét, alig-alig találunk Illyés gazdag életművéből annyi verset kiemelve, amennyit elődeitől vagy kortársaitól. Itt nem csupán nevekről van szó, arról, hogy a tradicionális magyar lírában milyen nők, asz- szonyok nevei fordulnak elő, hanem arról is, hogy az a szerepvállalás, melynek alapján a múlt század meghatározó személyiségének tartjuk poétánkat, má- sodrendűsíti ezt a fajta szemléletet, mintegy: szinte csillapítja azt a tüzet, mely éghetett, avagy szikrázhatott is. Magyarán: az az érzelmi költészet marad háttérben - A nő a mólón egy kései, megható kis versben - a hatalmas, a gondolatinak mondott vagy éppen hazafias líra mögött, melyből (erre többször kitértem) táplálkozott. S ebben nemcsak a mindigleges korszellem a vétkes, nem az irodalomtörténet, hanem maga a költő is, aki - férfiként - mindig fontosabbnak vélte egyéb dolgait, megadva a kellő tiszteletet a nőknek, mint szerelmes, mint szerető, mint házas, mint apa, mint fiú. Mint testvér. Testvérek című versénél finomabb szerelmi erotikát keveset ismer a magyar, de a világirodalom sem. Igaz férfiszemmel halad végig a szeretett nő testén: három napig - ez mesebeli - a szemöld alatti arányas völgyeken, hogy később lefelébb tekintsen mindig egy-egy refrénnel: ,jíárom nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat.” Az újabb három nap a ruha alól kisejlő kebleké, majd a páros térdeké: „melyek hivalgón, mégis félszegen, mint fényes kapu kettős szárnyai tán biztatták már egymást nyílani. ” De ott a: volna. „S elég lett volna... vagy: „elültem volna, napon a beteg...” 349
