Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Veress Miklós: Mindenért egészen
Ha nézne úgy szemem, hogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha! Mert szemben ülsz... Ne üljünk mi sosem már, csak egymás mellett szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham. Üljünk mindvégig úgy - emlékszel még, barátném? akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon a hóviharban! - tűrjem ustorát én, mellemre vonva homlokod. Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, hogy megtaláljalak.” Azért idézem egymáshoz e két verset, mert bizonyos támpontot kaphatunk az illyési lírának ahhoz a kettősségéhez, mely miatt ritkán volt szerelmes antológiák túlkényeztetett költője; s visszafele is magyarázatot minderre. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az utóbbi költemény a világlíra legszebb alkotásai közé tartozik, képileg és emberileg is, ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy csak egy helységnév jelenik meg benne, a Baranya megyei Sásd, hóviharával együtt, de elmarad annak neve, aki maga a főszereplő, a „barátné”, de ez a költő Illyésnek olyan titka, melyet sosem tár fel senkinek. Nem az a poéta, aki azonnal nevén szólítja szerelmeit, sőt, később is csak nosztalgiából teszi; ez a fajta szemérmetessége oly természetes ifjúkorától kezdve, mintha vele született volna, holott e mögött éppen az a fajta neveltetés van, a nőké, az édesanyjáé, mely sorsát a szerelemben, a kötődésekben való tudatosságát is meghatározza. Empátiáját és toleranciáját is, ha már nem is csupán a Mindenség egyetlen kis porszeméről volna szó, hanem már bármifajta népről, nemzetről, hazáról, akár vallásról is. Ebben az állandóan mozgó világban - két világháború és két forradalom közepette - azt a harmóniát féltette a kakofóniától, mely lelki sajátja volt, széthullástól mindazt, amit egésznek akart tudni. Megérintette ugyan az avantgarde, de csak annyira, hogy rájöhessen: írói, költői lehetőségeit nem határolhatja be semmiféle múlandó művészeti stílussal, mert küldetése más - leikéhez legközelébb álló - nyelviséget és képiséget igényel, s ezzel együtt másfajta írói magatartást is. Jobb volna tán úgy fogalmaznom: emberit. A ,jiarminc... harmincöt év” távolából Illyés úgy tekint vissza a párizsi ifjúkorra, mintha azóta mindig hozzáöregedne korához és felelősségéhez, de sosem tagadja meg azt az idealizált nőt, akiről hőskölteményt szeretett volna 347
