Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Veress Miklós: Mindenért egészen

nénikéim - rebegtem. - Az a lényeg, hogy akit a nők nevelnek, egészen másként női fel férfinak - folytatta, szinte kihagyva engem is a beszélgetésből. - Ráadásul, édesanyád nevelt föl, egyedül, támogatás nélkül, igaz?

A busz akkor fordult be, pillanat alatt föl kellett lépnem, csak kézszorítás- nyi időnk maradt. Intett és hazaindult. Én is a világ végére, akkor éppen Pesterzsébetre, sültvidéki gondjaimmal, s azzal, hogy mit is kaptam búcsúzóul. Két év múlva postázta, szeretettel dedikálva új könyvét, a Különös testamen- tum-ot.

Mintha tihanyi verse, az Újév reggeli séta harmadik részéből üzenne:

JJe aztán?!... Mi a válasz?

Van irány arra, hogy

cél, munka - mind a láz. Az mi eddig mozgatott:

mozogni fog? - nem áll meg, halad - bár zárja fagy - attól is csak tovább, mert rajtunk is átszaladt?

Tiszta utat figyelve lépek át hol jeget, hol tócsát - vált az elme jó s rossz feleletet. ”

Meglehet. De az is, amit a negyedik rész fejt ki:

Szólni soron mi volnánk - Mit nyújtunk, férfiak, mi, kiknek vitte dolgát

hő, fagy, szél, Nap - mit ad

hálaképp mit ad ajkunk melybe bús anya nép

osztja sovány - és hajh, dúlt - húsából fejt tejét s láng igéit - amikben dadogva is kiált hogy: életet, igen! S nem,

nem, nem és nem halált!”

Igen: az anya a nép. A nép — az anya.

Persze - nem csupán az, ahogy megtudhattam következő szép küldeményéből, mely a Küldemény címet viselte, pontosabban a Vallásalapító-ból.

Átfut férfiakon, rajtunk csak a lét. Örökös üresek lettünk: méhtélének.

345