Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Fábián László: Énekmondás - örömadás
„nem fáj, apám, szomorodj meg, te meg asszony, nyomorodj meg. ” Önkényes, kiragadott, rendezetlen példák, és mégis, mintha mindegyikből modern, szürrealisztikus asszociációik, korrespondenciáik mellett visszaköszönne Daniel Arnaut meghasonlott önjellemzése: plor e vau cantan. Létezésünk csapdája - az énekmondás csapdája. Lendületvétel a fájdalomból az örömbe; csakhogy tovább mélyüljön a fájdalom. Mert erről van szó. A leghitványabb sláger a maga közhelyes nyavalygásával sem képes megkerülni ezt az alaphelyzetet. A kimondásban van az igazi különbség. Ahogyan kimondjuk. Az artikulációban. A hagyomány, a népdal artikulációja - a már említett, például citált bonyodalmasságok ellenére azt célozza, hogy a közlemény a lehető legsúlyosabb, leghitelesebb érzelmi töltettel, ám a szándék világosságát fönntartva jusson el címzettjéhez: a sorsát, igazságát, jó reményét kereső szőkébb vagy tágabb közösséghez. Kirekesztve az érzelgősséget, a föl- lengzős önsajnálatot. Tehát a tartás. És már megint a kályhánál vagyok: sír és megy énekelve. Most látom, nem kevesebbet állítok, minthogy az énekmondás végtére is öröm. Egy tisztázott alaphelyzet: mondom a magamét. Ezt a rátartiságot tudjuk a legkönnyebben elfogadni; egyenesen csábít a póz; minimált változatában mindenki átéli/átélte. Azt az örömet, amely a feszültség alóli fólszabadulásból, a megkönnyebbülésből fakad. A dalnok, az énekmondó, az igric amit mond, elsődlegesen magának mondja, mint ahogyan magának sír, ugyanakkor tudja, az egésznek akkor lehet értelme, ha mások helyett is mondja, ha másokért is sír. Bánat és öröm kézenfogva jár; így együtt elviselhetők. Baj akkor van, ha a bánat helyére az örömtelenség kerül; abból nincs átcsapás az örömbe, nincs az a zene, amely megválthatná. Az iskolázott, tanult és tapasztalt Arnaut pontosan tudja, miért beszél a Purgatóriumban sírásról, fájdalomról, és miért nem örömtelenségről. Az utóbbi a Pokol érdemesültjeinek reménytelensége. Végleges kirekesztettség a megváltásból. APurgatórium a remény helye; ide viszonylag bátran be lehet lépni, Dante is jó szívvel vált irányt Jobb vizek fáié evezni”. Itt,fitisztul az emberi szellem” - állítja továbbá, noha nem válik nyomban könnyűvé a sors. A trubadúr „sír és megy énekelve” - talán kicsit félelmét oszlatandó. Merthogy a dal, a dalolás még akkor is erre szolgál, ha csak dudorászgatás magunkban. Hát még az énekmondás! Azon a félelmetes skálán - a szordínótól, áhítattól a csápolós együttzson- gásig. Mindig arról van szó, hogy a köznek gyónva leküzdjük szemérmességünket azáltal, hogy örömmé markírozzuk. Az énekmondó mintegy rafinált maszkmester bújtat bennünket az éppen aktuális, tehát életérzésünknek megfelelő álarc mögé: lehetek sorozásra induló katona, bakonyi betyár, kószáló juhász, elhagyott, megcsalt szerelmes, vágyakozó kedves, büszke hazafi - a dal igazol, hitelesít. Pontosabban: a dal, a dalolás öröme. Egy újabb keletű cigány átkozódást: 343
