Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Fábián László: Énekmondás - örömadás

gére jószerivel mindenütt betiltották a táncolást a miséhez rendelt muzsikára. De ugyan mivel szórakozhattak volna, mivel múlathatták volna idejüket - teszem azt - a magyar végvárak katonái kiruccanások vagy éppen ostromok közben, ha nincs dal, nincs muzsika, férfitánc? Hiszen még az igricek intézménye sem szűnt meg; gondoljunk Tinódi Lantos Sebestyénre, Bornemissza Péterre. Lengyelföldön Jan Kochanowski gazdag lírája mutat ilyesféle hatásokat. Igaz, a zsoltárokét is, mert nem szabad megfeledkeznünk, hogy a lutheri, majd kálvini reformáció után a zsoltárfordítás mintegy nemzeti programként jelentkezett; de úgy is fogalmazhatnék: nemzeti énekprogramként. A francia hugenották Theodor de Béze fordításaiban énekelték a bibliai énekeket - alighanem bigott ellentételezése-képpen a szabados, világi nótázások- nak.

Azt talán érdemes még megemlíteni, erre is, arra is jelentős befolyással voltak az ún. carminák', mindenekelőtt a Carmina Burana, amely egyfelől moralizáló, csipkelődő, másfelől szerelmes-kocsmás, mulatozó dalokból áll össze úgy a XII—XIII. században. Jellemzője a verselés, a versformák, következésképpen a dalformák változatossága. (Említést érdemel az angol Carmina Can- tabrigiensia, vagyis a cambridge-i énekek gyűjteménye, amely az előzővel több helyen is kapcsolatban van. Mellesleg van magyar vonatkozása is.) Rengeteg a keserűség már ezeknek a daloknak a mélyén, amit ki kell énekeim.

Sírnak és énekelve járnak-kelnek.

Azt gondolom, az egész énekmondásnak, dalkényszernek ez a mozgatója, egyúttal megtartó ereje. A léttudatában eredendően megbántott ember tragikuma beleoldva a mindennapok apró vigaszaiba, mámorhajhászásába, vagy mindössze méla belenyugvással kiénekelve. A fentebb említett Daniel Arnaut meg is kéri Dantét, mondván: emlékezzetek meg annak idején az én fájdalmamról (,ßOvenha vos a temps de ma dolor!") Gondoljunk a nagyvárosi slum- ban nyomorgó, megvetett néger legkeservesebb panaszára, a bluesra: pontosan a megalázottságát, szomorúságát, reménytelenségét, sorsával való elégedetlenségét énekli, zsolozsmázza, és ez az általános emberi fájdalom kínálja a megértés kulcsát hozzá a világ más gyötretettei számára. De a sír és megy énekelve fogalmazódik meg a magyar népdalban szintén, amikor így zeng: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából köpönyeget veszek.

Búval és bánattal kizsinóroztatom, sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.

Kicsapott deák, kiugrott klerikus, kóborló költő elképesztő szürrealizmusa - legalább másfél századdal a szürrealizmus megjelenése előtt. Csodálkozhatnánk, ha nem férne a fejünkbe, hogy íme, a barokk - afféle gesunkenes Kul- turgutként, tehát alásüllyedve a népibe.

Vagy fölemelkedve? Ki a megmondhatója? Magam azt gondolom, virágénekeink, népdalaink, betyárnótáink, de még - Isten bocsássa meg, hogy kimondom! - legjobb műdalaink képi-zenei világa is bővelkedik hasonló meglepetésekben. Lássunk egy becsmérlést:

„engem is gyaláz egy semmire se való, aki a csizmámban kapcának se való.”

342