Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Viola József: Gúzs az íróasztalon

- Ne ilyen hangosan, mert felébrednek! - figyelmezteti Beáta, aki egy cseppet se látszik meglepettnek.

Az írót nem ingerli az összeszorított száj szétfeszítése, abbahagyná, nincs hangulata. Na még ezt az egyet, dönti el unatkozva.

Eljött a törvényszerű fordulat. A következő' heti irodalmi esten, csütörtökön, Beáta nem volt jelen. Ez kellemetlenül érte az írót, mert nem beszélt meg vele másik találkozót. Töprengett, hogy mit tegyen. Nem akart a lány lakására elmenni és levelet se írni.

Célszerűbb lesz, vélte, ha találkozik vele valahogy. De hogy? Mi sem volt egyszerűbb. Kiszámította Beáta délutáni hazaérkezését, és az így kapott időpontban a buszmegálló tájékán ődöngött majdnem minden nap. Hasztalan. Beáta, mintha megérezte volna, hogy várják, nem érkezett haza sose.

Hetek teltek el anélkül, hogy újra találkoztak volna. Az író először, ahogy kézenfekvő, magára gyanakodott. Arra, hogy a hirtelen lehűlt lángolása, őszin- teségi rohama rontott el mindent, esetleg a csekély jövedelme is. Magában kereste a pálfordulás okát. Persze az is lehet, hogy a lány csak /elcukkolta”, netán kipróbálta palifogó képességét, és amikor elérte a célját, a csókot, az elbolondítást, egyszerűen lerázta, mint a verebeknek való kenyérmorzsát. A kenyérmorzsaság ingerelte, de nem tehetett semmit. Végül is nem tudott kitérni az elől a számára igen leverő gondolat elől, hogy Beáta ahhoz az ősi női, lényegében állati taktikához folyamodott, a „csodafegyverhez”, ami nem más, mint a csalogató elfutás: szaladj utánam, ha meg akarsz kapni!

Az írót azonban az ilyen szokványos állati módszer - nem először és nem utoljára - örökösen kiábrándítja. Bosszantja, hogy állatnak nézik, s aki ilyen durván az állatiságra emlékezteti, az számára elveszett. Egyszerű logikai dedukcióval vetett véget a félrecsúszott szerelemnek. Akik tetszenek egymásnak, keresik egymás társaságát. Beáta nem keresi az író társaságát. Tehát... A tehátot már meg se fogalmazta.

Az elfóldelés begyakorolt dolog azoknál, akik nem először temetnek életükben. Csak az kis, íróknál szokásos plusz jelentkezett, amit egy vers hullámverése okoz a kopár parton lehorgonyzó hajónak. Verse több volt, mint holmi hagyományos gesztus: búcsúzók kezében lobogó zsebkendő vagy a ,fogadja részvétemet” szavak sztereotip kongása, itt már a kiutat kereste az író, ebben az új nőbe, az állatfelettibe vetett remény csendült ki.

Hazáig szorongatta fejében a verset az utolsó várakozás után.

Szerette volna minél előbb legépelni.

Új versnek érezte, eltérőnek az eddigiektől.

Igen ám, de problémák vannak az írógéppel. Már megint.

Sebaj! Villámcsapásszerűen találta ki a megoldást. Tekintve, hogy újabban az a-betűkar működésképtelen, ezért az á-val helyettesíti ott, ahol kell, s a gépelés után zsilettpengével levakarja a fölösleges ékezeteket. Hát erre már előbb is gondolhatott volna, különösen a versek esetében. Egy rokkant szerelemnek kellett elhalnia ahhoz, hogy rájöjjön a gépelés tűrhető továbbfolytatására.

Nézte a fehér papírlapot.

Mi legyen a vers címe?

28