Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Műmelléklet
Jó „fejek” Gulyás Gyula portréi Egészen biztos, hogy rendkívül bonyolulttá vált az ábrázolás kérdése a képzőművészetben a pop art és a hiperrealizmus után (nem mintha őszinte művész számára korábban nem lett volna az); ezek az elképzelések ugyanis a közeg megváltozásával egyetemben vetették föl a hogyan tovább (mondhatni: elméleti) kérdését, és nemhogy a válaszadást nem kerülték meg, de a modern vizualitás, a reklám, a plakát, a sajtófotográfia, a film (video) hatósugarában válaszolták meg. Vállalva akár azt is, hogy az új médiumok a legszubjektívabban emberit idegenítik el az ábrázoltból, teszik általa - mondjuk - az emberi arcot mechanikus másolattá, ahol a hangsúly a másolatra esik (a reprodukció kultuszának, a tömegtermelésnek is megfelelve). Andy Warhol - teszem azt - pontosan a reklám-bálvány sztereotípiáit választotta alaphelyzetnek portréi számára, és jelenítette meg benne - például Marilyn Monroe-t - kora sztárhőseként. Mármost egyáltalán nem véletlen, hogy ez a két név idekerült, hiszen Gulyás Gyula portrészobrai között mindkettőt megtaláljuk, ráadásul nem is csupán ábrázolási témaként, de ábrázolási programhordozóként, alkotói programképpen csakúgy. Itt válik egyértelművé ugyanis, hogy Gulyás nem a hagyományos, általában külső megbízásos megörökítés szellemében kíván a kérdéssel foglalkozni, sokkal inkább bele akarja portréiba fogalmazni a szoborportré történeti alakulásának látványos fordulatait, a történetileg szintén minduntalan fölvetődő formai szkepszist (legyen szó akár az expresszionista mintázás kézjegy-hangsúlyairól, vagy - példánknál maradva - a pop szándékolt, tehát tudatosan választott közhelyeiről), a pszichologizálás csalóka ábrándjának elvetését. Első pillantásra észre veheti a néző, hogy egészen mások ezek a portrék, mint amilyeneket hagyományosan őriz emlékezetében. Egy részüknél a torzítás már-már karikaturisztikussá válik, ahogyan a festő Scheiber Hugó esetében: úgyszólván a 20-as évek torzító-szimplifikáló, vonalmániás grafikái köszönnek vissza, a hangsúlyozott perspektíva-torzítással egyetemben (lásd: cigaretta a szájban), vagy ahogyan a híres szexbomba, Marilyn Monroe félreismerhetetlen identifikációs jegyei domborodnak-kínálkoznak, máskor bizonyos jellegzetes, a portré alanyához közismerten tapadó tárgyak kerülnek hangsúlyozásra: Márai Sándor klasszikus csokornyakkendője, Marcel Duchamp ominózus pipája (amire mellesleg ezúttal is érvényes Magritte hírhedtté vált mondata: „Ceci n'est pás un pipe”, ugyanis itt sem valóságos pipa, hanem ábrázolt!), vagy Fehér László rituális (eredeti!) fejfödője. Fehér László esetében mintha a műgonddal lecirógatott gipsz arra a nett festésmódra utalna, ami az alany sajátja, az installáció történése pedig a Fehér-képek installációs jellegére. Másik részüknél viszont szerfölött
