Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák
amelyből a mindenre elszánt gyűlölet szószólói ki akarták és ki tudták taszítani: Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az utón, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom. (...) Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntclen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Jékely Zoltán verse: Az én országom már a háború végén (és Kolozsvár szovjet, illetve román katonai megszállása után) vet számot azzal, hogy szülőföldje, a számára otthont adó város ismét idegen uralom alá kerül, és ennek a számvetésnek a következményeképpen gyűjti egybe mindazt a történelmi és személyes rekvizitumot, ami által az otthonosságot, a haza tudatát és meghittségét fenn lehet tartani. Ezért hivatkozik az erdélyi történelem nagy alakjaira: Bethlen Gáborra, Apáczaira, Mikesre, Vasvárira, az Erdély földjében elporladt Petőfire. És arra az imaginárius országra, amely különben Illyés néhány esztendővel korábban írott Haza a magasban című versének tanúsága szerint nem a térképen, hanem a hagyományban, a költészetben, a lélekben található: Az ismeri az én országomat, aki állt már a szivárvány alatt, mely sorsos égen tündököl naponta és emberöltők véres könnye fonta. Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, csupa álom, és csupa furcsa lom, amit csak egy nép emlékes szerelme őrizhet ott az idővel perelve. (...) 271
