Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák
Ez volt a meggyőződése a Nyugat táborához tartozó íróknak, közöttük a két világháború közötti korszak bizonyára legnagyobb magyar szellemi tekintélyének: Babits Mihálynak is. Babits még a háború előtt papírra vetett A magyar jellemről című nagy tanulmányában (amely a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben a nagy világégés előestéjén látott napvilágot) a következőkben rögzítette a kívánatos nemzeti stratégiát: ,A magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. (...) Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a »hatalom és a dicsőség«. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponális és pasz- szív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az ide- genség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát. Múltak őre lenni, s ellenállni a rohanó világ áramlatainak, nem könnyű feladat és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tes- pedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen.” A „magyar jellemről” írott tanulmány stratégia-építő gondolatai térnek vissza, már a hódító seregek megindulása után, Babits Ezerkilcncszáznegyven című nagy költeményében. Avers személyes vallomással indul, a költő hazaszeretetének elemi érzéseiről ad számot, ezt követi a komoly intelem, amely függetlenségének védelmére, a külső nyugalom fenntartására szólítja fel a nemzetet: Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ. Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját, s amint büszke voltál harcaidra hajdan, légy büszke békédre e nagy zivatarban. Mert csodálatos és hősi a te sorsod: harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog, s mikor körülötted tombol az egész föld, te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs. (...) Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon, mert kell ma a bástya az omló világban, s talán éppen ez a te nehéz parancsod: tartani keményen a kapott ős roncsot. Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni, de rozzanton is szent, ami tiéd s régi. Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak... S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak. 266
