Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák

Hasonló: a nemzetet higgadt bölcsességre intó' költó'i vagy prózai felszólításokat bőven idézhetnénk a korabeli szépirodalomból és írói vallomásokból, akár a Nyugat utolsó, akár a Magyar Csillag első évfolyamából. Tudjuk jól, hogy az akkori magyar politikai vezetés - valójában az egyetlen, Teleki Pál miniszterelnök kivételével, aki életét is odadobta áldozatul az általa követett politikai stratégia és a politikusi tisztesség oltárára — nem kívánta megszívlelni a korabeli magyar irodalom tanácsait. Az 1941-es nyári magyar hadba- lépés, majd a Don-kanyarban elszenvedett katasztrofális katonai vereség után ezért az irodalom számára nem maradt más lehetőség, mint az állandó figyelmeztetés, tiltakozás és ellenszegülés: a „szellemi honvédelem” stratégiájának következetes követése. A kínálkozó igen sok dokumentum közül most csupán egyetlen egyet idéznék fel, azt az Együttes vallomás címűt, amely Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos aláírásával a Magyar Csillag 1943. május 15-i számában volt olvasható.

Az írói kiáltványnak tekinthető nyilatkozat azokkal a politikai indítékú elfogultságokkal és belső harcokkal szemben nyilvánítja ki az irodalomnak, mint nemzeti intézménynek a felelősségtudatát és autonómiáját, amelyek különféle párt-ideológiai és -politikai érdekek mentén próbálták lerombolni ezt a felelősségtudatot és autonómiát. A kiáltvány aláírói hitet tettek amellett, hogy a magyar irodalom, már csak a súlyos történelmi válságra tekintettel is, a nemzet lelkiismerete maradjon, illetve legyen. Meggyőződésük szerint (és ezt a meggyőződést, mondhatnám, azóta is folyamatosan igazolja a történelem!) ezért az irodalomnak távol kell tartania magát a ,hatalomvédő” és „pártos” érdekektől. Végül pedig a következőket jelentik ki: .Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban édes Hazát a dolgozó magyaroknak.”

A második világháború mindinkább zajló és mindinkább baljós eseményei közepette a „szellemi honvédelem” stratégiája is megerősödött, mi több, új írói csoportokkal erősödött meg. A világháborús évek ugyanis nemcsak irodalmunk öntudatának és küzdőképességének gazdagodását hozták meg, éppen a súlyos történelmi válság hatékony kezelése érdekében, hanem a trianoni határok által már két évtizede egymástól elválasztott magyar közösségek - sajnos, nagyon is rövid életű - újraegyesítésének lehetőségét is. A trianoni sérelmek vértelen revíziójának az a történelmi eseménysorozata, amely 1938- ban a Felvidék déli peremének, 1939-ben Kárpátaljának, 1940-ben Eszak-Er- délynek és a Székelyföldnek, végül 1941-ben a Bácskának, a Drávaszögnek és a Muravidéknek a visszatérését eredményezte, helyreállította irodalmunk intézményi egységét is, és tovább erősítette azt a lelki és erkölcsi egységet, amely valójában mindig is fennmaradt a trianoni kényszerek után, és lehetővé tette azt, hogy a Kárpát-medencében élő magyar irodalmak továbbra is egyetlen nemzeti irodalom szerves rendjében tevékenykedjenek.

A korábban kisebbségi státusba taszított magyar irodalmak - egy viszonylag kisebb és mindvégig hősies küzdelmet folytató délerdélyi magyar irodalmi

267