Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák
zéki” értelmiségi körben tudtak kifejteni erősebb szellemi és erkölcsi hatást, szinte minden esetben olyan nemzeti stratégiákat hirdettek meg, amelyeket rövidebb vagy hosszabb távon messzemenően igazoltak a történelem eseményei. Miközben az ország vezetését kezükben tartó államférfiak stratégiái, talán Klebelsberg Kunó és Teleki Pál kivételével (az első a nemzeti közműveltség felemelésében és kiterjesztésében jelölte meg a maga politikai céljait, a második pedig maga az ország semlegességében látta a magyarság hatékonyabb védelmének eszközét), nos, í’ajtuk kívül a politikai és katonai stratégiák rendre csődöt mondtak. Még Tisza Istváné is, holott bizonyára ő volt a legkülönb a huszadik század első két évtizedének államférfiai között. Velük szemben a Duna-völgyi kiegyezést és az erdélyi magyarság hatékony támogatását követelő Ady, a paraszti társadalom felemelését kívánó Móricz és az európai szolidaritást hirdető Babits dolgozta ki a hiteles és követendő stratégiát. A második világháború idején ugyanígy Babits és Móricz, Illyés és Németh László, Kovács Imre és Szabó Zoltán, a végeken pedig Kós Károly és Bánffy Miklós eszméinek és gondolatainak kellett volna - legalábbis szellemi és erkölcsi tekintetben - megalapozniok a követendő nemzetvédő stratégiát. Ezek a nemzeti stratégiák, amelyeknek a maguk irodalmi, illetve kulturális illetékességén túl valóban országos és nemzeti jelentőségük volt, valójában a „szellemi honvédelem” fogalmában összegződtek, ennek a fogalomnak a széles körű kibontásában találtak egymásra. Akár olyan módon is, hogy a máskülönben egymással vitában vagy éppen éles szellemi és politikai küzdelemben álló irodalmi táborok is, egymás mondanivalóját kiegészítve, egymással lényegileg együttműködve fogalmazták meg azokat a politikai vagy erkölcsi követelményeket, amelyek érvényesülése talán - legalábbis részben - megóvhatta volna a nemzetet a rá váró történelmi megpróbáltatásoktól, vagy enyhíthette volna ezeket. A „szellemi honvédelem” stratégiájának érvényesítésében valójában minden nagyobb szerepet betöltő irodalmi irányzat, így a Nyugat körül gyülekező liberális tábor, a Válasz és a Kelet Népe körül csoportosuló népi mozgalom, a Vigilia körül jelentkező katolikus reformértelmiség és a Szép Szó mérsékelten baloldali tábora, majd már a háborús években az Illyés Gyula irányításával működő és minden értékes szellemi erő összefogására törekvő Magyar Csillag is lényegileg egyetértett és együttműködött. Ez a stratégia, amely ilyen módon összefogta mindazokat a szellemi törekvéseket, amelyek a közélet jobbközép és balközép irányzatainak körében, tehát a „középen” jelentek meg, mindazonáltal nem kaphatott nagyobb hatékonyságot. A magyar „nemzeti közép” (és ezt a fogalmat most egyáltalán nem a jelen politikai szóhasználat értelmében, hanem történelmi és politológiai értelemben használom!) valójában sohasem - vagy legalábbis az 1867 és 1914 közé eső dualista korszak kivételével - kaphatott országos irányító szerepet, először a szélsőjobboldal, a háború után pedig a szélsőbaloldal (és mindkettő lényegében idegen nagyhatalmi érdekek szolgálatában) került hatalmi helyzetbe, és a ,.nemzeti közép” stratégiája vagy inkább politikai víziója csupán értelmiségi elitcsoportok (és persze kevésbé artikuláltam széles népi rétegek; ezeknek a véleményére azonban többnyire nem volt kíváncsi az éppen aktuális hatalom!) eszmevilágát, tevékenységét és vágyálmait határozta meg. Erőteljesebb nyilvános felbukkanása és határozott politikai szerepvállalása csak a tör264