Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések
tattuk a hermeneutika kérdését, mikoris egyszer csak ugyanazzal a csinnadrattával visszafelé vonult a színház, hátul két gumibotos rendőr kíséretében. Akkor kezdett bennem valami megvillanni a színház és a hatalom viszonyáról.- Számoltatok azzal, hogy „fejjel mehettek a falnak”, ahogy mondani szokás?- Még a bukásunk után is jelentek meg olyan cikkek, amelyek olyan közhelyes címet kaptak, mint a „veszett fejsze nyele”, a „palackposta” vagy a „fejjel a falnak”. Azt gondolom, nem lehetett volna nem menni fejjel a falnak; és hát Sziveri ezt legendásan tudta művelni, s ilyen értelemben rányomta a bélyegét az egész társaságra. Mi pedig mentünk, igen, fejjel a falnak... nem hiszem, hogy olyan bután, inkább vállaltan.- Orzöl olyan emlékeket Szívértről, amiket megosztanál velünk?- Nagyon sok emléket őrzök Sziveri Jánosról. Jancsi, emlékszem, engem is borzasztóan irritált, amikor először találkoztunk az egyetemen, és tudom, hogy rengetegen voltak, akik egyszerűen ki nem állhatták. A neve említésétől rosszul lettek. Sziveri egy hangos bohémja volt az életnek, aki a hevülete csúcsfokán föl tudott pattanni az asztalra hatalmas vei’seket szavalni, volt benne egy efféle patetika is. Ugyanakkor fokozatosan előjött belőle egy másik Sziveri János is, aki kellőképpen megfontolt és bölcs tudott lenni, csakhogy általában az a harsányabb Sziveri elnyomta emezt. Én mindenki mást el tudtam volna képzelni főszerkesztőnek, csak őt nem, de aztán rájöttem, hogy nagyon jól alakult így ez a dolog, mert Jancsi kimondottan vezéregyéniség - és amikor elvették tőle azt a lehetőséget, ami mögött ő ott állt a teljes életével, szerintem annyira elvesztette a kedvét mindentől, hogy az összefügg azzal, ami végül történt vele.- A Te életedre hogyan hatottak a ’83-as események ?- 1983-ban én az Uj Symposion olvasószerkesztője voltam, és amikor szélnek eresztettek bennünket, én is munka nélkül maradtam. Négy-öt évig szóba se jöhetett, hogy valahol álláshoz jussak, eleinte nem publikálhattam a folyóiratokban, lapokban - arra szerencsére nem került sor, hogy a könyveim kiadását megtiltották volna.- Ilyenkor miből lehet élni?- Csekélyke tiszteletdíjakból, de főképp a feleségemből, én legalábbis ezt választottam. Ez elég trükkös dolog volt, mert a feleségem magas politikai szinten tolmácsolt, onnan volt a fizetése, így én titokban visszacsatlakoztam az állambácsi, illetve az állanméni csecsbimbójához, és ebből éltem.- A rehabilitációtokra hogyan került sor?- Megváltozott a hatalmi struktúra a Vajdaságban, pozitív és negatív értelemben éppúgy. Igaz, hogy elment a Helytartóság, viszont sor került a Vajdaság autonómiájának felszámolására, Belgrádhoz csatolására is. Ennek a szellemében történt a rehabilitációnk, így aztán nem olyan jóízű. Az aktusa pedig úgy nézett ki, hogy a Vajdasági író Egyesület összehívott egy elnökségi ülést, amelyen eldöntötték, hogy egy vitanapot a ’83-as eseményeknek és a nemzedékünknek szentelnek. Szépen felöltöztünk, elmentünk, meghallgattuk őket, aztán elmondtuk mi is a magunkét. Ez volt a rehabilitációnk napja; Sziveri János is jelen volt. Rezzenéstelen arccal figyelte a dolgokat, bár akkor már nagyon fájt a gyomra.- Ha jól tudom, ekkor újra nektek ajánlották fel a lapot. 256
