Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések
Azt meg végképp nagyon rühelltem, amikor az eltávozottak a maradók magyarságát kérték számon. Ezzel kapcsolatban illúziók léteznek a magyarországi közvéleményben. És mivel nagy elvárással vagyok a Symposionnal kapcsolatosan, sürgetem, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzünk szembe az olyan súlyos kérdésekkel, mint az egyetemes magyar és a kisebbségi kultúra viszonya, illetve, hogy mit jelent most magyarnak lenni Magyarországon, és mit jelent a Vajdaságban. Fenyvesi Ottó (Szerkesztődézottsági tag, 1975-1983)- Újvidék főtere, ahol most ücsörgiink, milyen emlékeket ébreszt benned?- Ez a környék volt az Új Symposion bölcsője. Itt fogant meg az ötlete, hiszen itt állt az egyetem, ahol Sinkó Ervin a magyar tanszék vezetőjeként katedrát kapott, itt tanított B. Szabó György is, és idejártak Tolnaiék. Aztán itt volt az Ifjúsági Tribün - amely helyszínt adott a Symposionnak - a Katolikus Portán belül. Emlékszem, amikor azt mondtuk, hogy a Katolikus Portán vagyunk, a legtöbben azt hitték, hogy az egyház kebelén belül működünk, holott csak rekvirálták ezeket az épületeket, egykoron. Ugyancsak itt volt a Gourmand étterem és a Zágráb kávéház, ahová sokat jártunk, aztán később az egyetemet kiköltöztették egy nagy betonkolosszusba, a Duna-partra. De az ifjúságunkat ezeken a helyeken és a Symposion jegyében éltük; csak később, amikor a leváltásunkig mi álltunk a lap élén, akkor került egy másik helyszínre a szerkesztőség.- Rólatok Sziveri-nemzedékként szoktak beszélni. Mit jelentett Sziveri az Új Symposionnak, mit jelentett Neked?- Hogy a Symposionnak mit jelentett, azt hadd ne ítéljem meg én - inkább csak arról beszélnék, hogy mit jelentett nekem. Tizennyolc éves korunk körül ismerkedtünk meg az Ifjúsági Tribün kiállítótermében; akkor ő már túl volt egy féléves mostari pilótaképző tanulmányon, és visszatért Becskerekre, ahol háztartási gépszerelőnek tanult, bár soha nem szerelt ilyeneket, legalábbis én nem láttam. Ugyanazon a pályázaton nyertünk díjat, majd együtt mentünk két hétre a magyarországi Mártélyra egy nemzetközi képzőművészeti táborba, és ekkortól a haláláig szoros kapcsolatban álltunk. Barátként és költőként is nagyon sokat jelentett nekem. Számos dolgot csináltunk közösen: együtt szorongtunk a bölcsészkaron, együtt szerkesztettük a lapot, és végül együtt vittük el a balhét. Jancsi már elsős egyetemistaként megnősült, és hamarosan gyerekük született, úgyhogy állandó mozgásban volt: különféle albérletekbe kellett hurcolkodnia - mi pedig segítettünk a könyveit pakolni, hiszen más értékeink nem nagyon voltak, leginkább a könyveknek, az olvasásnak éltünk. ’81 tavaszán, amikor a Poetica licentia című versemet írtam, a tévében dolgoztam, ott hívott egyik délután, hogy baj van, jöjjek le. Kiültünk a Forum Kiadóház melletti törzshelyünkre, a Kafe Bulevar teraszára, onnan jól lehetett 251
