Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések
nyelvvel és gondolkodásmóddal - egy egészen új Új Symposiont kell megteremteni.- Születtek a ti húrom évetek alatt olyan művek, amelyek a nemzedéked jelképes alkotásainak tekinthetők?- Születtek, természetesen. A mi nemzedékünk erőteljesen próbált nyitni az esszé felé, hovatovább ezt az igényt többször is megfogalmaztuk, de inkább a líra állt a szellemiségünk középpontjában. Nagyon fontosnak tartottam Sziveid János, Csorba Béla, Fenyvesi Ottó és Kalapáti Ferenc költészetét - a rájuk jellemző groteszk, ironikus hangvétel méltán fejezte ki azt a distanciát, amit tartani kívántunk az akkori vajdasági léttel szemben. Azonkívül Balázs Attila önironikus prózai reflexivitása - a prózának ez a saját magára tekintése, amely szinkronban volt a korabeli tendenciákkal - ugyancsak fontos vonulatát képezte a gondolkodásunknak. S ezeken kívül igazán jelentősnek tartom azokat a rövid lélegzetű írásokat, amelyek a „Centripetális farok” rovatban jelentek meg; aki ma el akar merülni abban a korban, minden további nélkül tanulmányozhatja azokat az írásokat, hiszen adekvát módon jelenítik meg azt az időszakot. Ebben a rovatban eléggé világosan körvonalazódott a társadalomkritikai beállítottságunk. Mi tagadás, erre ma is büszke vagyok.- Arról már beszéltünk, hogy mit tett veletek a politikai intolerancia, most beszéljünk arról, hogy mit tett veletek a háború.- A háború voltaképpen szétszakított bennünket. Az akkori Symposionnak egy nagyobb csoportja jelenleg Magyarországon tartózkodik, kevesebben vagyunk itthon. Ez nem egy olyan viszonylat, amely tipikus az egyetemes magyar kultúrában, éppen ellenkezőleg - ennek a megtárgyalása még várat magára. Be kell ismernünk, hogy egyfajta kibeszéletlenség jellemzi a helyzetünket, és én itt problémákat érzek: ez a hallgatás mérgező.- Te miért maradtál itthoni- Az erre vonatkozó válasz nagyon sok részelemből áll össze. Én ezernyi szállal kötődtem ide, túlságosan sokat fektettem be az itthoni létbe. Aztán a nyolcvanas években nagyon jó kapcsolatban álltam szerb és horvát értelmiségiekkel, és sokat írtam szerbül. Volt talán egyfajta inerciám is, mert azokat az elképzeléseimet, amelyek fontosak számomra, itt tudom végrehajtani. De mindenképpen említenem kell, hogy működött bennem valami makacsság is, ami ébren tartotta azt az ingeiúiltséget, amire szükség volt az erő összesze- déséhez. Úgy éreztem, hogy kockáztatnom kell, hogy nem térhetek ki a kockázat elől, egyébként szervetlenné teszem az életemet.- Elítéled azokat, akik elmentek innen?- A kérdést ezerféleképpen boncolhatjuk, nagyon nehezen lehetne megragadni minden fontos vonatkozását. Különben is, az idevágó beszédmód annyira ideologizált már, hogy nehéz utat törni a sötétben. A választóvonal nem azok között húzódik, akik itt maradtak és akik elmentek innen; de ahhoz, hogy ezt megtárgyaljuk, kellemetlen tényekkel kell szembenéznünk. Mert ahhoz sem érzek kedvet, hogy gépiesen ismételgessem azt, ami szinte magától értetődő, nevezetesen, hogy mindenki ott leledzik, ahol éppen kedve tartja. Ebben ugyanis látok valamilyen hamis mozzanatot, folytonosan elsikkad, hogy az elvándorlók, eltávozok lépései bizony nagyon is befolyásolják a kollek- tívum esélyeit. Mondom, az erre vonatkozó beszédmód mélyen ideologizált, a legvadabb kollektivizmus és az érzéketlen individualizmus között vergődik. 250
