Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Boda Magdolna: Nap az ablakban

„Bánt a fény?” - folytatta a Nap.

„Nem, nem bánt, csak elvakít” - válaszolta. Szerette volna, ha a beszélgetésnek itt vége szakad.

„Képzeld csak, hogy mit tennél, ha reggel nem érkeznék meg a szobádba, ha nem kezdődne egy új nap. Mi lenne veled?”

,igazad van. Szükséges vagy, de nem kell, hogy mindenáron a fényedbe nézzek.” - Szemei még mindig vörösek voltak, és fájdalmasan pislogott.

„Senki sem lehet meg nélkülem. Azok sem, akik azt gondolják, hogy kíméletlen vagyok. Mindennek és mindenkinek szüksége van rám.”

Oskar egy szót sem szólt, fejét még mindig lehajtva tartotta, nézte az ösz- szerágott ceruzát.

„Felejtsd el azt, ami nem fontos.” Oskar zavart volt, próbálta elfelejteni a ceruzát.

„Hallasz engem?” - szekálta a Nap.

,Hallak. Én tudom ezt. Nem kell, hogy újra elmond.”

„Vannak dolgok, amiket tudsz, mei't tanultad, de újra-újra hallanod kell és gondolni rájuk. Rám mindenek előtt. Úgy nézel ki, mint aki régen nem emelte már a fejét és rágóta nem nézett rám.”

Oskarnak nem volt kedve folytatni a beszélgetést. Visszament az ablakhoz és behajtotta egy kicsit. Azt gondolta, hogy a vékonyka fény már nem bánthatja annyira. Visszahátrált a szobába, kezeit a zsebében tartotta. Nézte a padlót, számolgatta a mozaiklapokat, ahogy szokta, méregette őket egymáshoz.

Hasztalan fordulsz el tőlem. Nem tudsz elmenekülni a fényem elől. Előbb vagy utóbb visszatérsz a melegségembe. Tárd ki újra az ablakodat. Nyisd ki teljesen. Figyelj rám.”

„Nem akarom! Nem akarom!” Mérgesen kivette a kezeit a zsebéből. Gyorsan odament az ablakhoz és bevágta. A Nap bosszankodva nézte.

A szoba szurok fekete lett, egy sötét massza, vég és kezdet nélkül. Gondolatai is formátlan masszává váltak. Próbálta kitapintani a bútorokat, megkocogtatta a széket és az ágyához ment. Rátelepedett és kényelmesen szétterpeszkedett rajta, megdörzsölte a szemét újra, kinyitotta, becsukta, kinyitotta újra. Jó volt a sötétben... Úgy érezte, most már kinyithatja. A sötétségből eszébe jutott a fény, amit a nyitott ablaknál látott, most feledni akarta a látványt. A sötétség beterítette a szobát, Oskar egyszerre mindent közel és távol érzett. Mintha csak a szoba létezne és az azon túli világ nem.

„Most már nem bánthatsz. Az ablak zárva marad, hacsak magam nem nyitom ki. Becsuktam szorosan és a fény nem képes azt kinyitni. A Nap nem mindenható” - motyogta félhangosan.

Az óraketyegés az éjjeli szekrényen kipontozta a szoba csendjét. Tik-tak, tik-tak, ezerszer és ezerszer. Unalmas volt, de tudta, ha az óra megállna, az idő éppen úgy múlna, mint annak előtte. Összefűzte ujjait az állán és nézett az ürességbe. Aztán elaludt.

Oskar viselkedése felmérgesítette a Napot, az idegesen nézett le a bezárt kicsi ablakra. Még messziről is tökéletesen látta. A magas égről a Nap mindent belát, a magasabban szálló sast, ahogy az büszkén, szélesre tárt szárnnyal repül, és a kisebb állatot is, amelyet egy elővigyázatlan láb eltapos. Bosszan200