Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Boda Magdolna: Nap az ablakban
BODA MAGDOLNA Nap az ablakban Azon a napon Oskar elveszítette a lelkesedését. Az íróasztala tele volt könyvekkel, egyik nyitva másik csukva, esetlenül hevertek egymáson, kazalban. Mindenütt ceruzák és papírok. A világ igazságai aláhúzott szavakban. Hol voltak gondolatai? Kivette a szájából összerágott ceruzáját, jobb kezével megtörölte homlokát és barátságtalanul az órára pillantott. A félig nyitott ablakon beragyogott a napsugár. Melegsége mint egy tolvaj, belopózott a szobába, és könnyedén megérintette a kezét. Oskar szórakozottan fehér kezére nézett, ragyogott rajta a napsugár. Makacs mozdulattal visszatolta székét, olyan lendülettel, hogy az majdnem felborult, felállt és a könyvekkel megrakott asztalra nézett. A papírokat halomba rakta.- Nincs kedvem hozzátok! - mondta és arrébb tolta a kupacot. Néhány pillanat múlva a papírsusogás abbamaradt. Rend volt. ,jShncs most kedvem ezekhez a dolgokhoz” - mondta a belső' hang. A ceruzát még mindig kezében tartotta. Odament az ablakhoz és szélesre tárta a palettát. Az asztali lámpa kékes fénye szegényesnek tűnt a nappali világossághoz képest. Lekapcsolta. Most a nap fénye teljesen beborította a szobát és mintha őt is megölelte volna. A nap fénye ősi, mindent láthatóvá tesz. Távolabb, tőle sokkal távolabb, az ablakon túl a tengerpart. Most nyugodt. A vízen néhány hajó evezett ide- oda, lassan, majdnem mozdulatlanul a mérhetetlenül kék tengeren. Távolabb, a tengeren túl hegyek alig kivehető, halovány sziluettje. „Egyszer elmegyek a hegyekbe” - mondta magában. „Olyan szép napon, mint ez a mai.” Felnézett egy pillanatra, de aztán egy ceruza, amely az ablakpárkányon hevert, elterelte a figyelmét és a fény is vakította. Gyorsan visz- szahajtotta a fejét. „Félsz rámnézni?” — kérdezte a Nap szemrehányóan. „Szedd össze magad és nézz föl újra.” Lassan felemelte tekintetét, de szeme könnybe lábadt. Visszacsukta szorosan és egyik kezével megdörzsölte szemeit. Aztán eldobta a ceruzáját és másik kezét is felemelte. ,Ahhh!” - nyögte. Azt gondolta, senki sem hallja. „Fáj, mert rámnéztél” - mondta a Nap egy kicsit csúfolódó hangon. Addig dörzsölgette szemeit, míg könnyezni kezdett és minden elhomályosult előtte; nézett anélkül, hogy látott volna. Utálta a napot és átkozta, de aztán eszébe jutott, hogy ő maga nyitotta ki az ablakot és örült, hogy a fény megérintette és megsimogatta a kezét. Akkor örült. Most meg nem. Értelmes ember hogy lehet ennyire következetlen? 199
