Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Határ Győző: Grandguignol-bohózat
HATÁR GYŐZŐ Gr andguignol-bohó z at Rendetlen vagyok, de majd hozzáöltözöm. Sietnem kell. Most, ma este van a nagy nap, most, ma este adják elő a francia forradalomról szóló fekete grandguignol-bohózatomat. Ez lesz az ősbemutatója: nem maradhatok le róla. „Szerző! Szerző!” Még csinoska családi hotel legfelső emeletén, abban a manzárd szobában, amelyet kis időre átengedtek, gyorsan diktálnék még négy-öt sort, amit a szolgálatkész rendezőnek megígértem, akihez hosszú barátság fűz. Felvonásvégi csattanónak. Hogy az utolsó pillanatban még beszúrják-be- toldják-betanulják: megbeszéltük már épp belefognék a diktálásba. Orsikának, akinek csak a neve ilyen hamvas-ifjonti, ő voltaképp fínoman-fonnyadékony polgárfeleség, de özvegységére gépírással keresi a kenyerét. Amilyen lassan kopogtat és bocsánatké- rőleg köhécsel, néha lemarad megszaladó mondatfűzésem mögött: de hűséges. Előterem, odaül, várja-lesi a szót, csügg rajtam; de folyvást látogatói jönnek. Egymásután, csak úgy. Átsétálnak a manzárdon (mi ez, átjáróház? Igyekszem nem-felfortyanni, azzal csak elveszteném, amit mondani akarok: a felvonásvégi csattanót). Valamennyi jó ismerőse Orsikának, futólag odaszólnak és elmenőben a holokausztról beszélgetnek, ,Auschwitz! Auschwitz!” visszhangzik utánuk a padlástér, ahogy a lépcsőpihenőn el- és lefordulnak, hogy helyet adjanak ismét más, régi ismerősnek. Valamennyien tegezik Orsikát, aki visszaköszönne, ha nem csüggne úgy az ajkamon. Nem lehet elfojtani a jövés-menést, vége-hossza nincs ennek a jövés-menésnek; képtelen vagyok lediktálni azt a rongyos négy-öt sort, ami a felvonásvégről hiányzik. Egyikőjük, egy kö- rül-sálas, nagykabátos testes hölgy, korabeli, felkarolja, elragadja Orsikát. Magukkal viszik gépírónő - volt-nincs magam próbálkozom vele: nem megy. Hol a fel-le tolható zöldernyős lámpákkal van baj, az egyik fennakad, a másik hunyorog, hol lealszik, felgyullad, az idő pedig, nos, az idő. Veszedelmesen halad előre. A nagy lámpapislákolásban átülök a másik írógéphez, mert ez bedöglött: még megvan a fejemben a négy-öt utolsó sor, a csattanó, mert mérgemben kis híja hogy el nem vesztem s noha a kéretlen-hívatlan asszony-libasor Orsikástul eltakarodott és én magamra maradok, kiderül, hogy a másik írógépből kifogyott a tinta feladom a küzdelmet. Rohannom kell. Majd ott szóban, a helyszínen. Lesietek a lengve-recsegő fagádoron, át a nyomorodott vesztibülön, el a porta vénkisasszonya fakó-kék mosolya mellett, kiugróm a garniszállóból egy pillanatra. Sietnem kell nagyon, nemsokára kezdik az előadást, odavár a baráti kör, ki kisestélyiben, ki frakkban-klakkban; no meg a család, rokonság-feleség 195
