Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Gömöri György: Az én lengyeleim

többi közt a XVII. század lengyel-kozák háborújáról szól, ahol Tarasz vezeti a kozák sereget, amely éppen egy lengyel várost ostromol. Fiai is vele vannak; Andrej, aki korábban Kievben beleszeretett egy főrangú lengyel lányba (akit csak távolról imádhatott), most üzenetet kap a kiéhezett városból - a lány tatár szolgálólányát küldi hozzá segítségért. Andrej rejtekúton élelmet csempész be a városba és ott is marad, ideálja mellett, akit a város felmentése után elvesz feleségül. De szó sincs „happy ending”-ről: Andi'ejt később elfogják a kozákok és saját apja öli meg, míg Öleket, Tarasz másik fiát a lengyelek fogják el és végzik ki.

Függetlenül Andrej sorsától, határozottan emlékszem, hogy a könyv olvasása közben övé volt minden szimpátiám. Ez szorosan kapcsolódott ahhoz a sápadt, szőke lengyel lányhoz, aki miatt Andrej árulóvá lesz. De amikor ötven évvel később újraolvastam a Tarasz Bulybát, döbbenten vettem észre, hogy a lány hajszíne nem szőke, hanem barna. Vagyis emlékezetemben a lengyel nő mítosza a szőkeséghez kapcsolódott. A továbbiakból majd kiderül, miért.

Latinul már első gimnáziumban, tizenegy éves koromban kezdtem tanulni, de angolul (első „élő” idegen nyelvemen) csak két évvel később, Sárospatakon. Anyámnak támadt az a kiváló ötlete, hogy elküld egy évre Patakra, főleg angoltanulás céljából. Bár magát a várost, ahol helyi családnál lakó, „kosztos” diák voltam, nem nagyon szerettem (az Angol Internátusbán már nem volt hely), meg kell hagyni, hogy Patakon remekül tanították az angolt; 1948-ban, visszatérve Budapestre, tanulmányi versenyt nyertem angolból a Református Gimnáziumban, olyan osztálytársaimmal szemben, akik már három éve tanulták ezt a nyelvet. Erről most azért kell szót ejtenem, mert az angol volt az a híd, amin keresztül átjuthattam a lengyelekhez. Igaz, ez már három évvel később történt, 1951 nyarán, amikor már egy másik gimnáziumba jártam, a Markó-utcai Berzsenyibe.

Apámék vállalatának Balatonfóldváron volt üdülője, s így azon a nyáron ott nyaraltam, de eléggé unatkoztam a sok felnőtt között. Maga az üdülő fenn volt a földvári domb tetején, onnan jártam le mindig a partmenti üdülőkhöz, ahol voltak röplabdapályák (nagyon szerettem röplabdázni). Teljesen mindegy volt nekem, kivel ütögetek; s valamelyik nap az alkalmi röplabdázók éppen lengyelek voltak. Kicsit beszélgettünk is, angolul; mondták, hogy Varsóból vannak itt társasutazással, építészek, és hogy nagyon tetszik nekik a Balaton. Utána még kétszer-háromszor találkoztunk, megint röpiztünk kicsit.

Pár nap múlva megyek le, jönnek velem szemben a lengyelek a sétányon. Meg akarnak kérni egy szívességre: kihívta őket a helyi honvédség csapata barátságos mérkőzésre, de csak öt emberük van - beállnék-e hatodiknak? Tizenhét éves voltam, s bár már játszottam egyszer-kétszer ifjúsági csapatban, ez mégis roppant kihívásnak tűnt - persze nyomban kötélnek álltam. Nem tudtam, hogy ez a meccs bizonyos értelemben soi’smeghatározó lesz számomra, s akkor azt sem fogtam fel, hogy ezzel „árulást” követtem el, hiszen idegen csapatban játszom magyarok ellen.

Mezítláb, úszónadrágra vetkőzve játszottunk, s a meccs érdekesen alakult: 2:2 után az ötödik szettet talán két ponttal nyertük meg. Mármint „mi”, a lengyelek. Ami engem illet, életemben ilyen jól nem játszottam, dobtam magam minden labdára, s a lecsapásaim is bejöttek. Közben időnként bírót cseréltek, hol magyar, hol lengyel ült fenn a magas ülésen. Aharmadik szett táján

163