Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Gömöri György: Az én lengyeleim

lehetett, hogy egy lengyel nő lett a bíró, vékony, szőke asszony - egy idő után rám mosolygott, s a meccs után, amikor a lengyelek, mint a meccs „hősét” ünnepeltek, ő is odajött gratulálni. Mondta a nevét is: Halina. Azonnal megjegyeztem, s aznap este (Szentivánéj volt, tűzugrálós „pogány” éjszaka; a lengyelek is tartják ezt a szokást) már főként vele és két varsói építész-kollegájával beszélgettem - már amennyit tudtunk beszélgetni angolul. Akkor nem tűnt fel, csak sokkal később gondoltam rá, hogy a két férfit úgy hívták, ahogy Bulyba fiait: Öleknek és Andrzejnek. A huszonegynehány éves fiatalasszony - akit megismertem - pedig határozottan szőke volt.

Vagyis, igen: a francia mondás: „cherchez la femme”, ezúttal is igaznak bizonyult. A röplabdameccs után egy héttel már tudtam vagy harminc szót lengyelül, s nem sokkal azután, hogy Halináék visszatértek Varsóba, elkezdtem szerelmes verseket írni - talán először éreztem azt, hogy amit írok, az a saját érzéseimből és nem másoktól örökölt képzetekből és sémákból fakad. (Stilizálni ugyan ezúttal is stilizáltam: az egyik vers kezdőbetűibe, reneszánsz mintára, szavakat rejtettem, ami összeolvasva azt adta ki lengyelül, hogy „szeretlek”). És a „sors” is kezemre játszott: alig egy hónappal a balatoni találkozás után anyámat, aki újságíró lévén széles ismeretségi körrel bírt, megállította egy lengyel néni, Sásdi Sándor író-barátunk anyósa. Akkoriban a Váci-utcai Lengyel Olvasóteremben volt alkalmazásban és ezt kérdezte: „Rózsa, nem akar a fiad véletlenül lengyelül tanulni? Most indulnak nálunk az első lengyel tanfolyamok.” Anyám, aki persze tudott nyári élményeimről, rögtön igent mondott, s így már 1951 őszén, harmadikos gimnazista koromban beiratkoztam egy lengyel tanfolyamra.

Ebben is szerencsém volt, mert kiváló tanár vett kezelésbe. Varsányi István két nyelvet beszélt igen jól: az angolt és a lengyelt (lengyel felesége volt), tisztán, szépen ejtette a szavakat és volt pedagógiai érzéke is, az egyszerű nyelvtani szövegeken kívül dalokat és verseket is tanított a többségükben már felnőtt, érett tanítványoknak. Bár én már korábban is fordítgattam angolból és a gimnázium első osztályában elkezdett oroszból, első sikeremet a lengyel nyelvtanfolyamon egy rövid Julian Tuwim vers magyar fordításával arattam, még a címére is emlékszem, „Két szél” (Dwa wiatry) volt. Lehet, hogy Varsányi kis fordítói versenyt is rendezett; erre már nem emlékszem pontosan. Az Olvasóteremben egyébként gyakran voltak társas összejövetelek, ahol énekeltünk, jeleneteket adtunk elő és néha valamit iszogattunk is — a hangulat, ahhoz képest, hogy 1952-t, vagy 53-at írtunk, tehát körülöttünk „dúlt a sztálinizmus”, meglepően jó volt; a politika mintha kívül rekedt volna a Olvasóterem barátságos falain.

Már másfél éve tanultam lengyelül, amikor (ahogy ezt már megírtam másutt) anyám tanácsára elvittem néhány vers műfordítását Vas Istvánnak az Új Magyar Kiadóba. Ekkor már túl voltam egy gimnáziumi irodalmi versenyen, amit megnyertem, s aminek hatására Komlós Aladár, aki akkoriban a Berzsenyiben tanított, beajánlott az írószövetség „ifjúsági tagozatába”, az ún. Fiatal írók Munkaközösségébe. Más szóval nem csak hogy már ismertem élő írókat, költőket, de engem is úgy tartottak számon hivatalosan, mint egy tehetséges, de kicsit vadul burjánzó költőpalántát, akin még sok a nyesegetni- való. (Első versem 1953-ban jelent meg nyomtatásban). Ezzel a háttérrel állítottam be Vashoz, aki átnézvén fordításaimat mondott ugyan egyet s mást

164