Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Műmelléklet
Kántor Lajos Vannak festői (művészi) életművek, amelyek jelentőségét sokan ismerik, szakmai körökben jócskán beszélnek róla, noha ugyanakkor alkotójuk alig-alig kerül valamilyen oknál fogva a tágabb közönség szeme elé, amikor azonban - ritkásan - mégis, nos, akkor a siker, a rokonszenv nyomban megmutatkozik. Ilyen festő az 1922-ben született Kántor Lajos is; szinte minden jelentékeny csoportos kiállításon jelen van, egyéni kiállításai azonban nem kényeztetik az érdeklődőket. Ez - persze - alkati kérdésként kezelhető, amennyiben festőnk szívesebben merül el művészi problémái között, mintsem ott nyüzsögne a művészeti élet látványos fórumain. De fogalmazhatunk másképpen, Nevezetesen úgy, hogy szinte hozzászokott ehhez a visszavonultság- hoz, mivel már alkotói pályájának kezdetén olyasféle alkotásokkal jelentkezett, amelyek az akkori esztétikai-politikai követelményeknek (lásd: szocialista realizmus) alig- alig feleltek volna meg, egyes kísérletei pedig egyenesen ellent mondtak azoknak, tehát ésszerűbbnek tetszett a kivárás, amely kivárás aztán mára állapottá merevedett. Holott ennek a művészetnek ott lett volna a helye a legjobbaké között, kimondhatjuk: az újítóké között; a nyughatatlan kutatás úgyszólván már a főiskolai években meghatározta Kántor Lajos tevékenységét. Olyan mesterektől tanult, akik részint a szakmai biztonságot nyújtották neki, részint pedig a korszerűség parancsát tolmácsolták számára. Míg Bernáth Aurél szakmai igényessége a klasszicizálódás irányába hatott volna, ezt a rendezettséget, a természetelvűség fegyelmét zilálta - mondjuk - Domanovszky Endre expresszívebb látomása vagy éppen Hincz Gyula dekoratív kedve, formai ötletessége. Kántor olyan világból érkezett a művészetbe, ahol a kétkezi munka adta meg az élet alapértékét; a gépész apa tevékenysége kíváncsiságot keltett benne, és a gépek formavilága (dizájnja - mondanánk mai szóval) egyik ihle- tőjévé vált a formaadásban, számos kisebb-nagyobb kompozíciót készített, amelyek akár gépkonstrukcióknak is fölfoghatok; szigorú szerkezetességük, redukált színviláguk sajátos, ezidáig kevéssé méltányolt eredménye az ötvenes-hatvanas évek magyar festészetének. Ugyanakkor lázasan tanulmányozza a közvetlen elődök és modern nyugati kortársak eredményeit is (például egyik művét akár tisztelgésnek foghatjuk föl az általa kedvelt oroszországi származású Naum Gabo előtt), azok többfelé is megindítják fantáziáját, amely jóideje a látványtól való elszakadás esélyeit, a festői látványelemzés módozatait firtatja. Rajzok, vázlatok tanúsíthatják, mekkora szenvedéllyel próbálja ki - teszem azt - a kubizmus eredményeit, jóllehet a maga számára mégis több követhető gondolatot talál a kubizmus utáni Picassóban, vagy a negatív formák szerepére ráakadó Henry Moore szobrászatéban. A figura ebben az esetben inkább csak apropó, kiindulási alap marad számára, a dekoratívitás, a mozgás lendülete lényegesebb; a formák jobbára a festői én mélyéről jönnek föl, tehát átértékelt, már-már kizárólag
