Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Műmelléklet
teremtett formák, mindössze vékony szálakkal kötődve a valóság-látványhoz (látványvalósághoz). Ez már egyértelműen egyéni világ, saját világ, saját festői tér telítődik lélekből fölszabadított alakulatokkal. Valójában természetesen minden művészet szorosan kötődik akár a külső valósághoz is; elegendő ha csupán a létföltételeire utalunk. Ez, mint láttuk, mégsem jelenti szükségképpen a valóság másolását, mindenképpen jelenti viszont az alkotó reflexióját környezetére. Ennek megfelelően létezhet/létezik olyan művészet, amely a lélekben lezajló történéseket, mozgásokat, alkalmasint viharokat olyan formákkal és formarendszerekkel közvetíti, amelyek nem mutatnak rokonságot a külvilág tárgyi formáival, színeivel, nem „olvashatók" a hagyományos rendszerek kódjai szerint, ám gyakorta olyan elementáris érzelmi hatást fejtenek ki, hogy bűvkörükbe vonják az érdeklődőt. Voltaképpen elmondhatjuk, hogy Nietzsche óta, de kiváltképpen a pszichoanalízis, a mélylélektan jelentkezése óta az ember lankadatlan érdeklődéssel fordul aziránt a másik valóság iránt, amely a lelki folyamatok végtelenül bonyolult világa. Hát miként is lehetne száműzni éppen a művészetet erről a területről? Nos, a modern művészet valójában a modern lélektan, a modern filozófiák (ösz- szességében: a modern tudományok) társaságában, szellemi holdudvarában jött létre, eredményeik messzire röpítették a 19. századi pozitivizmus (az annak megfelelő naturalizmus) törvényeitől. Kántor Lajos életművének (és ugyan miért ne beszélhetnénk egy élete kilencedik évtizedében lépett festő esetében életműről?) jelentős hányadát olyan művek teszik ki, amelyek tudatosan és bevallottan származnak erről a területről, olyan világra hagyatkoznak, amely ugyan egyszeri és megismételhetetlen (az adott lelki pillanat műve), ennek ellenére általános érvényű üzenetekkel vonza magához az idegent, a külső szemlélőt: gomolygó, kontúroktól szabadult színfoltok között öltenek szigorúbb, határolt formát és rendeződnek sajátos ritmusba bizonyos forma-kezdemények, ám korántsem kezdik uralni a fölületet, nem alakítanak ki semmilyen hierarchiát, megmaradnak a mellérendelések látszólagos esetlegességében, jóllehet, a kép teljességét így is kompoziciós szigor jellemzi. Sőt, egyenesen megnő a kompozíció jelentősége, mint egyetlen biztosítéké a képpé szervezésben. Kockázatos a vállalkozás, csupán magabiztos művész vállalkozhat rá, aki mind a színeknek, mind a formáknak korlátlan ura, képes rendre alárendelni őket a lelki kaland kifejezésének. Ha a magyar festészetben keresném a rokonítás lehetőségét, talán Lossonczy Tamás vagy Molnár Sándor bizonyos korszakának törekvései jutnának eszembe, ugyanakkor Kántor Lajos mániákusan szűkíti mozgásterét erre a megis- merhetetlennek vélt világra, fundamentálisabban analitikus, ha szabad ezzel visszakapcsolnom a mélylélektanhoz, ám talán csak azért, hogy indokoltabbank mutathassa föl festői szintézisét. Fábián László
