Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Milován Drázsa: Élet a hibernákulumban
numot írhatna, mint amilyet maga Gibbon írt Róma Hanyatlásáról és Bukásáról. Jóllehet tudva-tudjuk, mi a döntő különbség a latinokkal azonosulni számunkra természetes, hiszen mindenestül a la- tinitás, a római birodalom következményei vagyunk - hanyatlásával és bukásával egyetemben, ebben a sideshow-ban a mellékszínpadon; és/de ha megfeszülünk se tudjuk azonosítani magunkat Isztambullal, a szeldzsukokkal, a mongolokkal/mogulokkal, arabokkal, perzsákkal. Más szóval: nem tudnánk átélni ezt a millióm epizóddal telezsúfolt, dinasztiákat halomra hányó, csaták, hekatombák tömegével laktató, nagy felívelésű roppant korszakot. De tudomásul vennünk intellektuális judicium kérdése. Mert így igaz: amikor a janicsár seregek kétszer is - 1529-ben és 1683-ban — Bécset fenyegették, európaszerte sokan, felkészülve a legrosszabbra, ó'szinte rettegéssel emlegették a »végidőket«. Vegyes érzelmekkel tekintettek Velencére, amelynek számos szembenállással, összetűzéssel fűszerezett »szövetségi viszonya« volt a Fényes Portával; és gyanakvó szemeket vetettek Párizsra, amely Isztambulban váltig a Grand Signior, a Turbános Nagyúr kegyeit kereste, hogy szövetségével ellensúlyozza a spanyol Habsburgok bekerítő hadmozdulatait8. (10) Igaz, Bécs első körülzárásakor az ostromlók terveit keresztülhúzta az ítéletidő, szakadatlan viharok, sártenger és fagyó hideg; de másodszorra - másfél évszázaddal később - az ostromlók vereségének más oka lehetett. Csak kevesen tudják, hogy az egyetlen hatalmas erőtényező, amely mindvégig sakkban tartotta a Fényes Portát, a »perzsa áfium« volt. Csupán a hatalmas Perzsa birodalom tudott felállítani akkora haderőt, amely két háborúban is súlyos vereséget mért az ottománok janicsárhadaira. Noha az 1514-es csatában, Khaldiran mellett, a török hadak kerekedtek felül és még a perzsa fővárost, Tebrizt is elfoglalták; ám ezt az előnyt nem használták ki, váratlanul visszavonultak és hagyták, hogy a perzsa hadak erőre kapjanak. Évszázadokon át tapasztalhatták, hogy az iráni »ősellenség« lépten-nyomon - sakknyelven - kitempózza őket. Nem volt alaptalan az a gyanú, hogy a síita Perzsia egyre-másra felkeléseket szít Anatólia keleti síita vidékén s ez a lázadozó hátország Isztambul réme volt; a szünös-szünhetetlen síita-szunnita acsarkodás következtében a két birodalom között a XIX. század végéig állt a hadiállapot, amely időről-időre formális háborúvá fajult. Mondom, kevesen vetnek számot vele, hogy az ot- tomán hadaknak alkalmasint nem azért nem sikerült soha elfoglalniuk Bécset, mert hadászatilag nem tudtak megbirkózni a feladattal, hanem mert hadmenetei során Isztambulnak - mindig a legrosszabbkor - jelentős egységeket kellett kivonnia, hogy erősítést küldjön a perzsa hadizónába. E »végidőket« élő, szorongó európaiak között szép számmal akadtak olyanok, akik a török-perzsa élethalálharcba vetették minden reményüket. Báró Ogier Ghislain de Busbecq flamand arisztokrata, diplomata és polihisztor, mint a »Szent Római Birodalomnak« (a Habsburgoknak) a Fényes Portához akkreditált nagykövete, az 1550-es években hosszú időt töltött Isztambulban s könyvében, az európai közhangulatról és a közel-keleti Nagy Szembenállásról így ír: »Egyesegyedül Perzsia avatkozhat közbe úgy, hogy az a mi javunkra legyen; mivel váltig támadásra készül és Isztambulnak szünet nélkül rajta kell tartania a szemét a hátbatámadó fenyegetésén (...) Am a perzsa erő is csak késleltetheti végzetünket, fejünk fölül elhárítani nem tudja. Mihelyest a 1083
