Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Milován Drázsa: Élet a hibernákulumban

Török leszámol Perzsiával, azon nyomban a torkunknak ugrik, reánk zúdítva a Kelet temérdek ármádiáját. S hogy bennünket balvégzetünk elközelgő perce mi készületlenül talál, arra gondolni se merek«9.

(11) Volt ugyan a keresztény hadaknak egy nagydobra vert pirrhuszi győzelme 1571-ben, Lepantónál, melynek iszonyú nagyszerűségéről freskók és roppant táblaképek egész sora tanúskodik; de az ellenfél oldalán Lepanto a múló epizódnál alig volt egyéb. Egy korabeli török krónika megemlékezik a párbeszédről II. Szelim (1566-74) és Szokollu Mehmed pasa közt, melynek során a vizir a szultánnak azt mondta:- Birodalmad elég hatalmas hozzá, Nagyúr, hogy hajóhadunkat ha ezüst horgonyokkal és selyemkötél csarnakzattal felszerelni parancsolnád, felséges óhajod akkor is teljesítenó'k.

Alig két évvel később a spanyol Habsburgok rettegve várták, az új török Galleónok mikor tünedeznek fel a délspanyol partok előtt, az országos morisco felkelés támogatására; Velence pedig (az egyik Lepantói Győző) jobbnak látta, hogy a vizein felvonuló új ottomán hajóhad láttán »Kapitulációt«10 írjon alá, melyben háromszázezer dukát »kártérítés« fizetésére kötelezte magát11, ugyanakkor egyszer és mindenkorra lemondott Ciprusról. A következő évben a török seregek »a spanyolokat kiverték Tuniszból (...) és a tartományt, Algériával és Tripolitániával egyetemben, bekebelezték az ottomán birodalomba (...) A valaha vívott tengeri csaták közül erről az egekig magasztalt ütközetről kiderült, hogy hosszú távra tekintve hadászati jelentősége nem volt. Ám akik emiatt a leghangosabban siránkoztak, csak önmagukat okolhatták a kudarcért (...) A lepantói ,győzelem” mintha sohasem lett volna«12.

1573-ra már helyreállt az iszlám hegemóniája a Földközi-tengeren, amely fokról-fokra gyengült ugyan, de Napoleon felbukkanásáig nem tört meg; s ugyanúgy, kereskedelmével még jó ideig a helyzet ura maradt a világtengereken, az indiai szubkontinens partjai mellett, végig a Távol-Keleten.

Arról se feledkezzünk meg, hogy az iszlám az Alkorán-szentesítette rabszolgaságot soha nem szüntette meg, a rabember adásvétele mindmáig megengedett, eleven gyakorlat. Ahhoz a roppant arányú rabszolga-kereskedelemhez képest, amelyet az iszlám jó évezreden át folytatott, az »árut« készséggel odabocsátó Afrika emberanyagát hajóin Indiáig, Kínáig fuvarozva - ehhez képest a XVIII-XIX. század Amerika felé irányuló s oly igen »rosszhírű« európai rabszolga-kereskedelem volumene egyszerűen eltörpül13.

(12) Figyelte-e és ha igen, hogyan tekintett az iszlám világ ránk, Európára? Érdeklődött-e irántunk?

Sehogy. Nem érdekeltük őket. Szinte tüntettek vele, hogy mennyire nem kíváncsiak ránk.

Barbároknak tekintettek bennünket. Bizonyos értelemben - kivált a Vüktől a XIII. századig terjedő félezer esztendőben - joggal és méltán. Az arab műveltség patrónusainak, Harun-Al-Radshid (766—809), és unokája, Al-Ma- mún (813-833) kalifák idejében nem sok látnivalóval örvendeztette meg a keletről kémlelődőt a »sötét évszázadokban« derengő Európa. Al-Mamún nagyúri védelmének és bőkezűségének köszönhetjük a bagdadi »Bölcsesség Házát«, amelynek termeiben 800 poliglott tudós munkálkodott, részben helyi arabok, szírek, részben odamenekült nesztoriánus-monofizita-jakobeánus-melkita keresztény »eretnekek« - ők forgatták klasszikus arabra az ókori görögség pát1084