Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Bazsányi Sándor: A hidroglóbusz

dek az én egyik legszembeszökőbb bélyege, ahonnan csak egy lépést kell tennünk a világ szubjektív, hogy ne mondjam önkényes újraírásának tényéig.

Ám javaslom, keressünk inkább olyan példát, azaz térjünk vissza megadott témánkhoz, amelyben éppenhogy nem vezet nyílegyenes út a partikuláris dologi kontextustól az univerzális eszmét létesítő' fogalomig, só't, amelyben mindent egybefoglaló út nincs is, csupán szubjektumfüggő külön kontextus, külön dolog és külön fogalom van. Nincs fenomenológiai lényegredukció, ám annál inkább van egyéni látásmód és egyéni fogalommagyarázat, olyan méghozzá, amely az egyén önnön kontextusába (saját világába) nevelődését szolgálja. Azt a csakis rá jellemző egységet tehát, amelyben többek között ilyen kérdések is feltehetők: Mit jelenthet számomra - saját(os) előítéletekkel terhelt szubjektum számára - mondjuk a hidroglóbusz?

Atovábbiakban külön vizsgálom a hidroglóbusz fogalmát, pontosabban saját fogalomértési defektusomat, külön a hidroglóbusz fogalmának dologi megfelelőjét, pontosabban úgynevezett érdek nélküli révedezésem titokteljes tárgyát, remélvén ugyanakkor, hogy mindeközben valamiféle kontextushoz, pontosabban ismeretgyarapító belátáshoz is juthatok.

A „hidroglóbusz” szóval eleinte úgy voltam, mint a mindenki által ismert „Pál, Kata, Péter, jó reggelt!” kezdetű dalocskával, tudniillik a magam módján, sajátos tagolással értelmeztem. Valahogyan így: „hidrog lóbusz”, mármint hogy lovak vontatta busz, ami ráadásul valami hidrog-féle. A dal pedig így szólt: ,Pálkat a Péter: Jó reggelt!” Ahogyan a kutya reggelente ugat, úgy Péter pálkat. Kérdésem csupán ennyi maradhatott: vajon miféle anyag az a hidrog, és pontosabban miként is kell pálkatni? Amire persze nem leltem megnyugtató választ. Maradt tehát a gyermeki szófejtés zavaros öröme, vagyis hosszú évekre megrekedtem a fura szavak ritmikus ismételgetésének regresszív fázisában, minek következtében a „hidrog” és a „pálkat” sajátságos mondókává, már-már harci jelszóvá jegecesedett, ahogyan például - annak rendje és módja szerint - az „ipiapacs”. Ám Péter, aki a hidrogból tákolt lóvontatású buszon utazik, hiába pálkat, senki nem figyel rá. S így óhatatlanul egyfajta kommunikációs vákuumba süpped. Hacsak nem jut szóhoz és nem tisztázza magát - maga a dolog.

Hiszen egyszer úgyis kiderül, mint ahogyan számomra is kiderült, vagy már eleve is tudtam, csak éppen kiskorú nyelvi élvezkedéseim közepette nem törődtem vele, hogy a hidroglóbusz, na az pontosan az a hatalmas, kiszélesedő végű, alumíniumból készült, kéményszerű cső, amelyik - s ezt bárki láthatja a vonatablakból - kiemelkedik, mi több kimered a földből, a tájból. Csak úgy, látszólag minden ok nélkül, méghozzá. Kezdettől fogva, azazhogy amióta csak az eszemet tudom, ott áll. Igaz, apróbb eltérésekkel: időnként például ravasz tölcsérformában végződik, míg máskor kevélyen kigömbölyödik. Mindazonáltal a hidroglóbusz úgy fest a tájban, akár egy üzemen kívül helyezett kémény, nincs semmiféle határozott oka. Magánvaló és fennséges. Bárhová megy az ember, minduntalan látja, s a látvány mái• eleve biztonságot nyújt - a megszokás monotóniájának és az esetenkénti rácsodálkozás eufóriájának váltakozó ritmusában. Többnyire nem is kérdezünk rá. Egyszerűen csak bízunk benne. Elhisszük neki, hogy nem véletlenül áll ott. Tudniillik önnönmagáért. Olykor csupán közömbösen siklik át rajta tekintetünk, ám olykor odaadóan csodáljuk magasztos fölényét a sík terep szánni való és földszintes létesítményei953