Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "A költészet bomlasztó ereje nélkül mi a valóság?"
határ, amelyben költőnk is otthonosan mozog. A XX. század szellemi égboltja ráborul a magyarság temetkezési helyére, hidat képezve 1848 és 1956 között. „Korcs unokák a királynak szobrot emeltek s jeltelenül hagyták ötszáz bárd tetemét”. Ez a mi örökségünk, amivel együtt kell élnünk a XXI. században... Ezért nem lehet az ezredvég költője „lángoszlop”: nincs kit vezetnie, a korcs unokák nem is men(né)nek a nyomában, de nincs is hová. Anyakunkra fonódó hurkok rafinált szorítójában csak akkor tudunk eligazodni, ha kendőzetlenül, önáltatás nélkül szembenézünk valódi helyzetünkkel, valós viszonyainkkal. Ebben segít a költészet... Ha megértjük és figyelünk rá. Alogomandalák újabb ciklusa (Vendégszövegek 5) a pőrére csupaszított valóság egy-egy szeletét világítja át. A szavak asszociációs holdudvara sokszorosan kitágítja szemantikai tartományukat, belevillantva történelmi-társa- dalmi-személyes életünk ,homályos” régióiba, sőt, kozmikus összefüggéseibe is. Többségük persze a költészettel - Múzsával - erotikus fantáziánkkal incselkedő szenzibilis játék. Mesteri precizitással kidolgozott geometrikus formák, kör-, négyzet-, ellipszis- és csillag-alakzatokban elhelyezett szövegelemek stb. Az ábrák a hossz- és kereszttengely mentén megfordíthatok, több irányból elindulva - olykor visszafelé is - olvashatók, egymásra vonatkoztathatók. A költő egy 9 szóból álló alakzatot versszerűen is kibont: 30 értelmes mondatot kreál a szintagmákból, 15-soros tömbverssé alakítva (Variációk az LM 91-re). E logomandalák kuriózumát a verbális/nonverbális képelemek dinamikus összefonódása adja, ami a befogadót új s újabb változatos szellemi konstrukciók átélésére-teremtésére inspirálja. A Vadhúsok című ciklusban (1995-2002) néhány történelmi szimbolikájú kép- illetve térképvers mellett Papp Tibor generált hangverseinek esetlegesen előhívott variánsai (Vadhús; HangVERSeny CS-re) olvashatók, amelyek igazi varázsát természetesen elképzelt hangzósságuk adja. Mintha nagyzenekarra komponált kotta-átiratok lennének, a szöveg szerepe itt másodlagos, nem az értelem, hanem a hangtest játssza a főszerepet. Költőnk életművében egyébként a hangvers (a korai Pogány ritmusok óta) kiemelt jelentőségű. Múzsával vagy Múzsa nélküU című tanulmánykötetében (Balassi Kiadó, Bp. 1992) a hazai mezőnyben elsőként ő vette számba a különféle hangversváltozatok jellegzetességeit az orális periódustól (Marinetti, Kurt Schwitters, Hlebnyikov, Kassák stb.) az elektroakusztikus szakasz különböző kísérleti irányzataiig, néhány originális pályaív (Galántai György, Kelényi Béla, Ladik Katalin, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Tóth Gábor stb.) bemutatásával. A kötetet Pátkai, Pilinszky és a pincér (1985-2002) című nagyszabású, három hangra komponált drámai trialógus zárja. A felrobbant műtermében halálosan összeégett fiatal szobrász, a Magasban lebegő fénytestű költő (mind- kettejük fényképről szól hozzánk a versben), valamint a kávéházak hangulatáról elcsigázott pincér stilizált figurája saját belső monológját mormolja hol halkabban, hol erőteljesebben. Valódi párbeszédre nem kerül sor köztük („párbeszédek nem az égben köttetnek / revolverek sem / párbeszédek revolverek / az égből lövetnek”). A kávéház mindkét művész életének fontos színtere (volt), a pincér - életük evilági szemtanúja - részvéttel kíséri őket a halál- útón. Pilinszky a Menny felé tart, Pátkai viszont káromkodva pokolra száll. Mintha a Semmi partján képzeletben kószáló költő kettős Énje folytatna belső vitát önmagával: kinek van igaza? - az istenhívőnek, avagy az Istentől elru925
