Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "A költészet bomlasztó ereje nélkül mi a valóság?"

tenni nem lehet. „Minden tűzfal bőre alatt / internáltak vére csorog / a jelzőlámpák véradó rabok”, „rabok rabokból rakták az utca-szöveget”, idézettek az idézetek”. Ez a múlt magyarázza jelenünket, s fonja be véres indáival a jövőnket is. A költészet - mint kis cérnavirág - „árokban alszik”, vérmasza- tosan, fel nem támaszthatóan.

Ha Auschwitz után nem lehet(ett) verset írni (Adorno), lehet-e a Gulág, Recsk, s a többi kényszermunkatábor után? Nem hamis-e vajon minden szépség és harmónia, ha ezek a borzalmak megtörtén(het)tek - itt, mellettünk, esetleg velünk?! A szörny-valóság törölte az eszmé(nye)ket, azok megvalósíthatóságába vetett hitet. Nem csoda hát, ha ironikussá vált a művészet! Ma már tisztában vagyunk vele: „itt se vasárnap, se alleluja nem lesz!” Mindenki csak nyer(észked)ni akar, áldozni senki sem, még „a próféta is tűzhely mellé telepszik”. Miben reménykedhetnénk tehát a Jövőt illetően? Ingoványos talajon, mocsári viszonyok között gázolunk ma is - mint Ady Eltévedt lovasa. - s nincs lámpafény, mely az ingoványból kivezet(het)ne (Hinárzók).

Az évezred vége című ciklusban költőnk mindenféle haladás-illúzióval leszámol. A Jövőbe suhanó vonat - a XX. század hajnalának reményteljes szimbóluma - letarolt pusztán halad át, körös-körül kiégett házak, romhalmazok. A forradalmak kora nemhogy „üdvöt” (földi Paradicsom!) nem hozott, hanem mindent letarolt, az Értékeket visszájukra fordította, az emberméltóságot semmibe vette, meggyalázta. Magára tudja-e a Költészet valaha is ébreszteni a megtaposott - avagy pribékké változtatott - embert? „hová zarándokolnak a szavak, / amiket nem akarnak meghallgatni az emberek? / hová a szünetjelek a napi csörömpölésből”? Áttörheti-e a közöny vastag rétegeit a Költészet jajkiáltása?!

Láthatjuk tehát, hogy az oly sokszor - és sokak által - „öncélú”-nak bélyegzett experimentális költészet nagyon is komoly és mély társadalmi töltetet hordoz(hat adott esetben). Hiszen a szerző éppúgy benne él világunkban, éppúgy töpreng a lét- és sorskérdéseken, mint a tradícióban mélyebben gyökerező alkotóink. Nincs hát okunk arra, hogy a Költészet Kincsesházából kizárjuk azon művészeket, akik más formanyelven s másfajta látásmóddal közelítenek életünk primér meghatározottságaihoz! Papp Tibor ezért - a tóle megszokott iróniával - jogosan fricskázza meg a Múzsa azon híveit, akik „az egyedül üdvözítő utat” a már ismertben látják (De aki győz).

A TÉRATCRS/KEPEK című ciklus kijelöli költészet-város térképén azokat a legfontosabb objektumokat, amelyek orientációs pontot jelenthetnek számunkra a XX. század elfeledett-eltagadott jelentős életművei tekintetében. Az Újvári Erzsi-Reiter Róbert- Erdély Miklós sugárúton didergősen elindulva (miközben „a költészet meleg tenyeréről álmodunk”) fénylő épületekre, tágas terekre bukkanunk. Az irányjelző zászlón Kassák neve tündöklik. APilinszky- Hajas Tibor-Weöres Sándor téren áthaladva a Kassák sugárútról kanyargós utcák nyílnak: Pátkai Ervin út, Bakucz József kerengő, Szentkuthy Miklós utca, Nemes Nagy Ágnes asszony útja, Korniss Dezső, Kormos István utca, majd Béládi Miklós, Bálint Endre tér stb. Aztán a Zend Róbert sétányon végigsétálva eljutunk az Arany János Kilátóhoz, amelynek magaslati pontjáról betekinthető az egész terep: New Montgomery belvárosa, a vesztőhely s az 500 bárd utcája, akik a Ballada-patak mentén a temető felé vonulva, lángsírban lelték halálukat. Szemünk előtt bontakozik ki tehát az a tágas spirituális lát924