Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "A költészet bomlasztó ereje nélkül mi a valóság?"
váncsiságával, semmint mélyenszántó gondolati - szépirodalmi elvárásokkal kell közelítenünk. A szerzőben magában is a homo ludens játékossága munkál: az általa kiválasztott szavakat, szókapcsolatokat, szintaktikai szerkezeteket betáplálja a gépbe, s kíváncsian váija, hogy a program beindításakor mely variánsok lépnek elő s társulnak egymással véletlenszerűen. Papp Tibor aztán - technikáját tökéletesítve - a későbbiekben egy még bonyolultabb számítógépes programot kreál: „hagyományos ízű” felező tizen- kettősökből 16-soros, tömbszerű kompozíció-variánsokat hoz létre, amelyekből még a rímek sem hiányoznak {Hódolat). Az előhívott szövegekből már több tucatnyit közzétett A Hinta-palinta szöveghordalékából című kötetében (Körös Könyvek, Békéscsaba, 2000). Jelen esetben a verstestet „Eros Kosmokrátor” (Határ Győző kifejezése) alakítja: a reneszánsz udvarlóversektől a bizarr, olykor blaszfémikus széptevésig a szerelem minden árnyalata - a szeretkezésre utaló bensőséges, avagy éppen frivol szinonimasorral körülírva - megtalálható itt. Az alkotás — és a „mester”-fokozatú programozni-tudás - csodája, hogy a kinyomtatott versek egyike sem „értelmetlen”, zavaros, netán hiányos, avagy szöveghibás! A generátor-programokban elvileg nincs lehetőség a nyomtatásra (az alkotás tehát elrepül a pillanatidőben!), a szerzőnek azonban sikerült kötetnyi - találomra kiválasztott - darabot papírra menteni, így a számítógéphasználatban kevésbé járatos műélvezők is megismerkedhetnek velük. Ez az alkotói metódus némiképp a szürrealisták automatikus írására emlékeztet, a különbség mégis nagy a kettő között. Itt a szerző ugyanis tudatos munkát végez (a kifejezések kiválasztásával), míg a szürrealisták a szövegeiket — mintegy a félébrenlét-félálom határán lebegve - a tudatalatti mélységeiből hívták elő. Korábban megjelent köteteinek anyagát némiképp átrendezve, Papp Tibor a további ciklusokban egy feszes belső ívet alakít ki, amelynek alapján világképére, a világhoz való viszonyára is következtethetünk (Vendégszövegek 4 - 1985-95; TÉR/ VERS/KÉPEK - 1995-98; Vendégszövegek 5 - 1995-2002). Sokszorosan feldúsítva a kép képzeleti elemeit, számítógépen újjáteremtve az ősi mandala-formákat egy differenciált, áttételes és több irányba mutató látásmód experimentális forma-alakzatát hozza létre. Néhány szilárd pont köré építi fel művészeti univerzumát, amelyben azonban minden képlékeny, mozgatható és változtatható. A Vendégszövegek 4 nagyszabású kompozíciói közül a Barcikai oratórium költőnk legreprezentatívabb (s talán leglíraibb, legtragikusabb) képkölteménye. A nosztalgikus emlékezés szabványstruktúrái helyett itt váratlanul és merész képzettársításokkal egybekapcsolódik a személyes és a nemzeti sors: a gyászelégia egyszerre szól húga emlékének (akit Barcikán ért autószerencsétlenség) és azoknak a raboknak, akik a sztálini időkben kényszermunkával építették fel az iparvárost. Mintha fejfa lenne, csúcsán nappá fényesedé szemafor, körkörös sugáralakban halvány, elmosódó betűkkel cérnavirág neve rajzolódik ki az első táblaképen, majd variálódik a továbbiakban is a legkülönfélébb képalakzatokon. „O cérnavirág kétajtós ingecskédben kezed mintája tavalyi kötényen - beszélgetek veled”. Miközben „ázik barcika az örök hideigle- nes / az örök / örök / örökölt tüskésdrót mögött”. Az Utószó az oratóriumhoz három tételben mindnyájunknak szóló intelem: a múltat eltörölni-átírni-jóvá923
