Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Vida Ognjenović: Gyermekláncfű
A gyerekek bizalmatlansága Géll tanár úrral szemben akkor érte el tetőfokát, amikor megnézték A csodálatos mag című filmet, melyben a gonosz varázsló megtévesztő hasonmása volt ikertestvérének. Többé nem lehetett semmi kétség. A gyerekek tökéletesen meg voltak győződve, hogy ez az ember gonosz és közveszélyes, csakhogy a buta felnőttek képtelenek fólérni ésszel. De hát mit értettek meg ők valaha is? Csak cigiznek és pipálnak, köhécselnek, és vastag hangon dumálnak valamit, a jó ég tudja, mit. A gyerekek kisded véd- és dacszövetsége megvádolta Géll tanár urat, hogy vajákos, boszorkánymester, aki éjszakánként a vérüket szívja, nappal pedig, nehogy gyanút fogjanak, rózsaszín labdacsokkal kedveskedik nekik. Voltaképpen így jelöli ki őket. Aki napközben cukorkát kapott, azon az éjszakán van soron, hogy megkínozzák. A legnagyobb pech, ami egy gyereket érhet: ha egymagában találkozik vele az utcán. Meg is fogadták keményen, hogy amikor ő ott van, egyikőjük sem teszi be a lábát a gyógyszertárba még az élete árán sem, és szüleivel sem. Nagy szidásokat kaptak, néha egy-két nyakleves is elcsattant azért, mert órák hosszat a gyógyszertár körül sündörögtek, toporogtak, hogy aztán a végén üres kézzel jöjjenek haza, s nem hozták meg azt a csekélységet, amiért küldték őket. A felnőttek, mi több, már arra gondoltak, hogy a tanár úr bizonyos gyógyszereket szándékosan nem ad a gyerekek kezébe (nem hitték el, hogy éppen az nincs, amiért küldték őket), úgyhogy végül is nagy megértéssel könyvelték el a tanár úr már-már szülői gondosságát, s maguk mentek el a patikába. A gyerekek helyzete ekkor egy fokkal könnyebb lett. A legbátrabb fiú a csapatból megmásíthatatlanul elhatározta, hogy éjszaka, amikor a tanár úr nincs ott, behatol a gyógyszertár hátulsó helyiségébe, s akkor az egész társaság végre megtudja, mit pancsol és kotyvaszt ott az a gonosz ember. A szobája biztosan tele van hullákkal, kotyogott közbe cérnahangon az egyik gyerkőc. Hadd legyen, mondja a rettenthetetlen, én ugyan nem félek. Láttam én hullát, ohohó, mennyit! Nem láttál, hurrogják le a többiek karban, hazudsz. Láttam. Nem láttál. Láttam. Hol? A protestáns temetőben. Azt a temetőt, igaz, gránátok szaggatták fel még a háború idején, sok kripta azóta is nyitva tátongott, mert nem voltak hozzátartozók, akik rendbe hozták volna. A gyerekek, ha éppen arra lett volna útjuk, nagy ívben elkerülték félelmükben. A fiú az édesanyja életére esküdözve bizonygatta, hogy igenis járt a temetőben, s hogy némelyik kripta tele volt hullákkal. Azok nem hullák, maflapék, vihogja a nagyokos lányka, hanem csontvázak. A hullák, ha nem tudnád, olyan halottak, akiket még nem temettek el. Láttam én halottakat is, mondja fölpaprikázva a fiú, holott valamennyien tudják, hogy füllent. Egy kis verekedés, karmolászás, hajba kapás után a perpatvar mégis a bátor fiú javára dőlt el. Betör a patikába, s ha valaki elszólja magát, ahol nem kell, büntetésül megcsókolja a béka száját. Általános hangzavar, visítozás, majd kilátásba helyezik a nagyfiúnak, ha ezt meg merészeli tenni velük, beárulják a felnőtteknek, de lehet, hogy még az iskola igazgatójának is fölmondják. Ki fog fólmondani, kicsoda, hadd lássam, ki lesz az a híres, dülleszkedett haragosan a fiú. Újból egy sor hátba püfólés ököllel, gáncsvetés, marékszám kitépett haj, könnyek. Akislány hüppögve, csökönyösen hajtogatja, hogy a tanár úr, láthatatlanul, itt van közöttük, és mindent hallott, amit beszéltek. Itt van, itt, hát nem halljátok a lélegzetét?... Géll tanár úr fürgén, sietve járt mindig. Előírásosan felöltözve, ápoltan, 900
