Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Vida Ognjenović: Gyermekláncfű
rendesen, valahogy áttetsző fehéren és soványan (hát amikor csak magokat szemelget, mint a madarak, tréfálkoznak számlájára a felnőttek). Az utcán szemüveg nélkül közlekedett, de olyankor, amikor jobban meg kellett nézni valamit, gyors mozdulattal az orrára biggyesztette az okulárét. Amikor aztán, ugyanolyan fürgén, a helyére csúsztatta, mindannyiszor gyengéden a zsebére csapott, hogy meggyőződjön, ott van-e. Sárgásvörös haja, amely különben a nyakába nőtt, úgy ült koponyáján, mint egy kétfelé osztott koszorú. A telet meg az esős napokat kivéve legtöbbször vászoncipőben látták. Egyesek, talán tréfaképpen, azt beszélték, hogy cipőjét is maga készíti. Könnyű léptekkel, szinte hangtalanul járt lábbelijében, egyszerre csak váratlanul melletted terem, hogy beléd fagy a szusz. A gyerekek ilyenkor nyájként összebújva szorosan a falhoz tapadtak. Reszkettek félelmükben, miközben ő angyali nyugalommal húzott el mellettük. Abban az évben sáros, ónosan szürke és valahogy nyomasztó volt a tavasz. Megsokasodó öngyilkosságok, heves esőzések. Noha a gyerekeket nem engedték a halottak közelébe, a körülöttük zajló beszélgetésekben mégis a halál volt a leggyakoribb szó, úgyhogy valami természetfeletti félelem vert közöttük tanyát. A felnőttek panaszkodtak, hogy gyermekeik nyugtalanul alszanak, hogy betegesek és sápadtak. A kölykök viszont behúzódtak egy-egy sötét zugba, mindenféle szörnyűségeket meg rémtörténeteket agyaltak ki, részletesen megtárgyalták az öngyilkosságok búcsúleveleit, és majd belepusztultak a rettegésbe. A kisfiúnak erős tüdőgyulladása van. Megszeppent édesanyja aggódik, mert - azt mondja - lázálmában a gyerek jajveszékel és félrebeszél. — Nem akarok gyermekiáncfüvet, nem akarok gyermekláncfüvet! - kiabálja szakadatlanul. Éjszakánként felriad álmából, s torkaszakadtából ordítja: O mérgezte meg Tibit, ő mérgezte meg Tibit. Az édesanya gondterhelten, de óvatosan faggatja a többi, egészséges gyereket, akiket egyébként nem bocsát be fiacskájához, nehogy elkapják a betegséget. Miket beszél a fiam, gyerekek? Ki mérgezte meg Tibit? A gyerekek hallgatnak. Mi van azzal a gyermekláncfűvel? Senki semmit nem tud. A titok - titok marad. Tibi a másik táborhoz tartozó kisfiú, aki nélkül az élet itt a legelőn, a vasút mellett, nem érne egy lyukas garast sem. Ok négyen a bakterházban laknak szüleikkel, közvetlenül a vasúti sorompó mellett. A kisfiú azt mondja, ők mindannyian, ahányan csak vannak, sőt a nagyszüleik is, ha élnek, ingyen utazhatnak az egész világon. A vonaton senki sem kéri tőlük a jegyet. Emiatt a gyerekek körében a családnak nagy becsülete van, és - mi tagadás - irigylik őket. Házuk (mármint a bakterház) mögött eperfákkal szegélyezett, nagyobb legelő húzódott a vasúti töltés mentén, ott aztán kedvükre nyargalásztak a gyerekek, a kutyák, tehenek, tyúkok, libák. Előfordult, hogy egy-egy sünike is arrafelé ballagott. Tibinek két kis húgocskája meg egy unokafivére volt. Ez utóbbit Andinak becézték, de igazából Andrásnak hívták, pontosan úgy, mint az édesapját, a legszigorúbb vasúti baktert a környéken. Éz az ember olyan gyorsan és ügyesen kezelte a sorompót, mintha különös óraszerkezet ketyegett volna benne, mely az adott pillanatban automatikusan mozgásba lendíti a kezét, a szemét, a szívét, kát, kát, kát, és kész. Amúgy hallgatag, komor, kedélytelen ember volt. A sorompókezelés egyébként nagyszerű munka. András bakternak pedig 901
