Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. A vers tárgyi világának kettős síkja van: a hétköznapian kopár székely- kocsárdi váróterem, ahol a költő számot vet magával, és a keresztény hagyomány által megszentelt Olajfák hegye, ahol a krisztusi szenvedéstörténet első eseménye végbemegy. A szigorúan tárgyias képek lassanként a természetfeletti értelmet hordozó bibliai történetnek adják át helyüket, a költő mindinkább a krisztusi áldozattal azonosul, ugyanazt a magányt és gyötrelmet éli át, amelyet Krisztus az Olajfák hegyén. A vers szerkezeti felépítését ezért egy kettős „síkváltás” szabja meg: egyrészt a tárgyilagos képek mindinkább személyes vallomásoknak adják át helyüket, másrészt a személyes élmény mindinkább a keresztény antropológia egyik fontos tanításának költői kifejezését készíti elő. Arra a tanításra gondolok, amely szerint az embernek személyes részt kell vállalnia a megváltás művében, és ez a részvétel áldozatot, esetleg önfeláldozást követel. Az első „síkváltás” tehát a tárgyilagos ábrázolás és a személyes vallomás között megy végbe. A költemény szinte antipoétikus helyzet-megjelöléssel indul: Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Ezt a szűkszavúan objektív beszámolót éles váltásként követik azok a személyes fájdalommal átszőtt sorok, amelyek az éjszakai magányba kényszerült költő szorongásos lelkiállapotáról adnak képet: Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Ezután ismét tárgyilagos helyzetbeszámoló következik, a költő a vasúti váróterem sivár környezetét idézi elénk: Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevér szárny, legyintett arcul. Végül a költői hang ismét személyesre vált, s ezt a személyességet tetőzi be a magányos áldozatvállalás, a szenvedő Krisztussal történő azonosulás: Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. 873
