Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. A krisztusi szenvedéstörténettel azonosulva a Nagycsütörtök költője az evangéliumi eseménysorozatnak arról az epizódjáról ad parafrázist, amelyet János kivételével mindegyik evangélista elbeszél. A nagycsütörtöki vacsora után Jézus tanítványaival tölti az éjszakát. Máté evangéliuma ezt így beszéli el: ,Akkor elméne Jézus velők egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és mondá a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek és amott imádkozom. És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni. És monda nekik: felette igen szomorú az én lelkem mindhalálig! Maradjatok itt és vigyázzatok én velem. (...) Akkor méné a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem!? (...) Ismét elmene másodszor is, és könyörge, mondván: Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. És mikor visszatér vala, ismét aluva találá őket; mert megnehezedtek vala az ő szemeik” (Károli Gáspár fordítása). Hasonlóképpen beszéli el a jelenetet Márk, Lukács pedig a következőket is hozzáteszi: „És haláltusában lévén, buz- góságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” Ezután jelennek meg Júdás vezetésével a főpap szolgái, és hurcolják el Jézust, hogy beteljesedjék a szenvedés története. Az evangéliumi szenvedéstörténet imént idézett jelenetének két lényeges mozzanata van: Jézus magányos szenvedése az elfogatás és a kínhalál előtt, és a tanítványok fásult közönye a közvetlen közelükben kibontakozó emberi tragédiával szemben. (Lukács evangéliuma kissé enyhíti ennek a két epikai motívumnak az antagonizmusát, midőn az álomba merült tanítványok mentségére a következőképpen ír: „És minekutána [Jézus] fölkelt az imádkozástól, az ő tanítványaihoz menvén, aludva találá őket a szomorúság miatt.”) A magyar költő mindhárom evangéliumból merít: Mátétól és Márktól átveszi a gyötrődve virrasztó Jézus és a fáradtan álomba merülő tanítványok szembeállítását, Lukácstól pedig a lelki gyötrelmeket érzékletesen kifejező verejtékezés mozzanatát, igaz, elhagyja a vérre utaló hasonlatot. Az evangéliumi szituációt teljes mértékben átveszi: a szenvedő Jézussal azonosulva fejezi ki azt a mérhetetlen magányosságot, amelyet át kell élnie, és a Getsemáne-kertben alvó tanítványokhoz hasonlítja a székelykocsárdi vasútállomás fáradt és fásult utasait. A költő magányos áldozata ilyen módon kap valóban „nagycsütörtöki” értelmet: akiknek a mostoha sorsát a szívén viseli, azok álomba merülten magára hagyják, neki mégis vállalnia kell a terheket. A Nagy csütörtök a magyar költészet egyik leginkább keresztény műve, a személyes áldozat végső értelmét a krisztusi áldozat természetfeletti rendjében találja meg, ezáltal osztozik a megváltás drámai misztériumában. Az erdélyi magyar irodalom játékos angyala ezzel a verssel lépte át a férfikor küszöbét s érkezett el maga is a hitvalló 874
